Blog

Első olyan bejegyzésemre, amiben szóba került a legyező horgászat, érkezett egy hozzászólás: „Kíváncsi vagyok a blogod új címére a huszonkettedik legyes bejegyzés után…:D”    …és lám…

Hát igen, az idei év a legyezés jegyében telt el. (Próbálok is majd kompenzálni pergetőzős képekkel 🙂 ) Első gondolatom szerint ennek a bejegyzésnek a Pergetőzés vs. Lengetőzés lett volna a címe. De hát valójában nincs ebben semmi versus.

Az idei év egyszerűen a legyezésnek kedvezett a nagy aszályokkal. Egész évben kritikusan alacsony vízállás és letisztult víz mindenütt. Nyilván, ha esős évet írtunk volna, a vizek zavarosak és áradtak lettek volna, nem sétálhattam volna egész évben a Duna – és egyéb folyók – medrében, akkor inkább pergetős bejegyzések születhettek volna. Persze volt azért pergetőzés is, és, hát a Duna is újra elérte versenysúlyát, így újra a pergetőbotok kerülhetnek elő. Valójában örülök, hogy így alakult. A legyezéssel egy sajátos világba csöppen az ember. Ez nem csak egy hobbi, vagy „sport” (nem is értem, hogy a horgászatot hogyan lehet sportként titulálni). A legyezés egy életforma. Nem ér véget, amikor elhagyjuk a vízpartot.

…(és nem azért, mert az E-bayt bújjuk, hogy tárgyfétisünkkel élvezkedjünk és megvegyük a századik felesleges kacatot, ami valójában csak egyetlen pillanatig fog örömöt nyújtani, amikor a horgászcimborák előtt, vagy a közösségi médiában domborítunk vele. Majd bekerül a többi közé és egy hónappal később, amikor épp jól jött volna, nem lesz nálunk, mert mégsem járhat az ember teherautóval horgászni.)

A legvarázslatosabb a legyezésben, hogy néhány zsebre való, magunk készítette eszközzel ejtjük el a halat. ŐSI! Épp mint őseink, épp ahogy a DNS-ünkbe van kódolva. Azt gondolom, amikor horgászik az ember, alapvető ősi ösztöneit éli meg és ezekhez az ősi ösztönökhöz a legyezőhorgászat áll a legközelebb. A legyezőhorgász cserkel, megfigyeli a táplálékláncot, leutánozza a táplálékforrást és testközelből ejti el a zsákmányt. Szép. Valamint azt se felejtsük el, hogy alig van olyan halfaj, amit ne lehetne legyezve megfogni. Ez pedig jelentős előnye a pergetéssel szemben.

Egy ellenpélda, hogy azért pergetve is érik az embert meglepő fogasok. (Wobblerrel, természetesen szabályosan, szájszélben ülő horoggal.) 

…közben csörren a telefon, Ricsi a vonalban akit megszállott pergetőként ismertem meg és – mondhatni – együtt csöppentünk bele a legyezőhorgászat elvarázsolt világába. (Na, erről is Kollár Zoli tehet, akitől a bejegyzés elején említett hozzászólás származik. Jól bele vitt minket a mesébe. 🙂 ) Ecsetelni kezdem Ricsinek, hogy épp azon agyalok, az idén alig pergettem, és valahogy a legyezés volt a fő menü. Erre ő is hitetlenkedve mondja, hogy – akárhogy is eredményesebbnek, hatékonyabbnak érzi magát pergetőbottal a kezében, mégis – szívesebben nyúl a legyezőbotért, mert lehet, hogy pergetve sok halat fogna az adott napon, mégis, egyetlen száraz-legyes kapást végignézni, átélni, majd legyezőbottal, zsinórral a kézben fárasztani, valami egészen más dimenzió, sokkal direktebb, közvetlenebb küzdelem a hallal. Az pedig, hogy több esélye van az ellenfélnek, csak nemesít a küzdelmen.

Szóval, jaja, belekattantam a legyezésbe. Annyira elvarázsolt a magam készítette csalival horgászás, hogy meg sem álltam addig, hogy az első legyező botomat is megépítsem. Magam készítette bottal és léggyel horgászom. „Az archetipusos horgászat.” 🙂 

Így azt hiszem a jövőben a meghorgászandó víz, vízállás, áttetszőség fogja eldönteni, hogy a pergető, vagy a legyezőbotért nyúlok majd. Azt hiszem jól kiegészíti egymást a két műfaj. Bár van egy olyan halvány gyanúm, hogy ahogyan fejlődik legyes tudásom, egyre több helyzetet tudok majd megoldani legyezőbottal, ráadásul például a nagyobb domolykók elejtésénél a legyezést már most is eredményesebbnek érzem. Ki tudja mit tartogat még…

Otthon töltött időmben folytattam az ismerkedést a hazai patakokkal, folyókkal, domolykós világokkal. Már-már szégyenkeztem kicsit, hogy hazai vízen még nem fogtam legyes pisztrángot. Így ellátogattam a Garadnára és gyorsan kipipáltam. No persze, csak olyan kis patakos tenyeres méretből szedegettem, de – nem a méret a lényeg – kipipáltam a MAGYAR PISZTRÁNG-ot. Az úgy kellett a lelkemnek. Tegyük hozzá, hogy ilyen szűk életterületen, mint ezek a kis patakok, egy apró méretű példány nem feltétlenül jelent gyerekhalat. De azért mégsem fotózkodunk ilyen halakkal.

Előtte, ahogy elindultam felfelé, a Hámori tó mellett, a befolyónál – ahol a Garadna a Hámori tóba ömlik – persze ott strázsáltak a domik is. Nem is kicsik, vagy három ötven körüli is, nem hagyhattam ki. Ahhoz, hogy dobó pozícióba kerüljek, át kellett mennem közvetlen előttük a kis betonhídon. Nyilván nem tudtam úgy átmenni, hogy ne tűnjenek el, de volt időm, tudtam, hogy visszajönnek. Elég összenőtt növényzet volt, így a hosszú bottal egyetlen pontból tudtam támadni. Hát nem bújtam el, letérdeltem oda. Vagy leültem. Vagy térdelőülés, vagy seiza, vagy …tudod. Sokat horgászom így. Ebben a Pózban valahogy el tudom hitetni a halakkal – vagy magammal – hogy nem zavarom őket. Rágyújtottam, élveztem a létet és idővel meg is jelentek újra. Először persze az aprajafalva, aztán, csak-csak az öregek is megszokták, hogy ott vagyok. De én nem ám csak akartam fogni egy domit, én azt a nagyot akartam, ott a raj közepén. Ez ügye az egyetlen esélyes történet. Egy dobás, aminek egyetlen hörpölésnyi területen kell vizet érnie. No, de hát pont erre való a tenkara! Szerintem nincs amivel ennyire pontosan és kontrolláltan lehet prezentálni. Annyira csobbantom, vagy libbentem ahogy akarom, gyufásdoboznyi helyen is.

…Eljött a pillanat, úgy éreztem. Egyetlen lendítés, a kebari lágyan, de azért diszkrét toccsanással érkezett épp hörpölésnyire a célszemélytől. Egy végtelen másodperc; most vagy szétrebbennek, vagy egy mellette lévő marja el, vagy… – alig habozott, egy határozott szürcsöléssel vette le a felszínről és egy leheletnyivel utána – ahogy ráébredt a veszélyre – felrobbant a víz.

– na igen, ez is gyönyörű a legyezésben. Látod, ahogy megkóstolja a csalidat és van, hogy – bár, már a szájában van – mégsem vághatsz be. Ilyenkor mindig Einstein jut eszembe, az idő igenis relatív! (Ezt már annak idején ejtőernyős szabadesés közben is konstatáltam) De nem kaptam el azt az egyetlen ezred másodpercet, amikor biztos lett volna a az akadás. Egy rövid, de szilaj küzdelem után lefordult a szépség. Tudtam, itt jó darabig nem látok újra halat, így tovább mentem. Visszafelé újra ott voltak, persze már csak a tanulatlanabb sihederek. Közülük azért sikerült szedegetni.

Aztán kalandoztam másfelé is. Lett volna Bódva, ahol ráadásul gyönyörű domcsikat láttam, de a Bódvára a két napijegy értékesítő hely közül egyiknél sem méltattak arra, hogy – bár nyitvatartási időben csöngettem és ott is voltak – foglalkozzanak velem. A helyiek persze mondták, hogy nyugodtan horgásszak, mert itt soha sem jár halőr és senki nem foglalkozik a vízzel, de nem tettem. Elvből. …és nagyon sajnálom, hogy nincs arrafelé senki, aki gondjaiba venné egy ilyen kincs sorsát, mint a Bódva. 

…ehhez képest viszont, hogy le se szarja senki, jó magyarosan a napijegy persze gusztustalanul drága. Ennyi pénzért Bajorországban olyan vízen horgászhat a paraszt, ahol egy cigicsikk nem sok, annyit nem talál elszórva és legalább annyi halat telepítenek vissza minden évben, ami biztosítja az állomány stabilitását. Karban tartják a medret, a környezetét, gondoskodnak ívóhelyekről… Az, hogy ellenőrzik is lelkiismeretesen, az ugye nem is kérdés. Csak mert ők a horgászjegy árát arra költik, amire kapták. Ugyanezt Magyarországon ugyanilyen árak mellett nem lehet megvalósítani??? Miért is? Mi kerül többe itthon, mint Bajorországban? Mert ugye ez nem lehet pénz kérdése ebben az esetben hazánkban sem, hiszen ugyanannyi pénzt fizet a magyar horgász a napijegyért, éves jegyért mint az NSzK-ban a bajor paraszt. Halló, TISZTELT ILLETÉKES ELVTÁRSAK! Hogyan lehet egy szomorúan cserben hagyott vízre drágább a napijegy, mint egy átlagos, magyar, gondos kezek által kezelt horgászvízre??? Senki nem szégyelli itt magát? Azon még nem gondolkodtak el a helyi URAK, hogy ha a harmadába kerülne – ami a reális ára lenne – akkor azok is megvennék a jegyet, akik a pofátlanságon elszörnyülködve és mert esetleg nem is tehetik meg, gonosz rapsicokká kényszerülnek válni? – mert ők jól lehet, a konyhára rapsickodják a zsákmányt, a gyerekeik tányérjába. Hiszen hazánk egyik leg szegényebb vidékéről beszélünk! Vagy a szegény ember ne horgásszon? Tolvajtól nem szégyen lopni uraim! 

…na, ez jó őszintére sikerült, de benne marad.

Tudjátok, két éve a Túron jártam kajakkal.

Az egyik kanyar után ott ült egy sokat megélt, öreg horgász, valahonnan a határ menti mély-szegénységből. Nem kevesebb, mint öt bottal horgászott. Két úszós készség között, a harmadikkal kézből „spiccbotozott” valami mogyoró vesszővel. Ezt az ügyes, békés-halas taktikát kívülről, két oldalról még megbástyázta egy-egy csukázó úszós készséggel is, hátha elcsípi a ragadozókat, akik a vacsoráját dézsmálnák meg az etetésen. Az etetésen, ami nyilván nem egy márkás, bolti etetőanyag lehetett, csak valami áztatott penészes kenyér, amit a háztáji takarmányból csent ki a horgászatra. Furcsa találkozás volt. Azt hiszem megrettent tőlem, amikor besiklottam elé, úgy tűnt, azt gondolta; -na, most megcsíptek. Mindenesetre úgy nézett, mint aki UFÓt lát. De én is furán éreztem magam. Pöffeszkedek itt a hájtek kajakomban, kecsenrilízkedek itt, mint egy paprikajancsi és le kellene néznem egy szegény embert, mert mindent bevet, hogy halat vigyen az asszonynak vacsorára? Hogy ma éppen hús kerüljön az asztalra? Biztosan elvitte a retúrcsukát is, meg a mindent, amit csak meg tudott fogni, de nem tudtam haragudni rá, mert nyilvánvalóan a betevőért horgászott. Az egész felszerelése a biciklijével együtt nem ért annyit, mint az egyik csalis dobozom. Hát hogy nézhetném le azért, mert szabálytalanul horgászott?!  …Hosszasan méregettük egymást, – a téridő szövevényében egy dimenziókapu nyílt meg egy pillanatra és egy-egy horgász, egy-egy dimenzióból bepillanthatott egy kurta pillanatra a másik világába. Mi is az a horgászat valójában? Mi helytelen és melyikünk járja a helyes utat. Egyikünk sem és mindketten. Csak horgászunk, ki-ki a maga dimenziójában. – a kajak evezőcsapás nélkül siklott át a dimenziókapun. A két horgász némán bámulta egymást, majd egy alig látható biccentéssel és nem is intéssel, csak egy tenyérnyitással üdvözölte egymást a féreglyukon át, hiszen ha fényévnyire is hömpölyögnek dimenzióink, egy vérből valók vagyunk. Horgászok.

Hát van pofátok négyezer forintot kérni egy napijegyért a Bódvára, világtalanok?!

– Ki kellett adnom magamból, menjünk hát tovább.

A Rakacát is meglátogattam, de sajnos a nagy szárazság miatt, gyakorlatilag nem volt benne víz. Találtam olyan meder részt, ami teljesen ki volt száradva. így, csak kirándulgattam. Gyönyörű vidék.

Így jártam sajnos az Eger patakkal is, ami a szívem csücske. Hajdanán – még amikor nem volt horgászvíz – sokat domiztam rajta, hiszen öt kilométerre áll tőle a házam. Most is van rá éves jegyem, amolyan lokálpatrióta módon, mert örülök, hogy legalább igyekeznek tenni érte, de az idén rettentő soványkának láttam. Csak horgászbotos sétálgatásig jutottam a mederben, nem akartam az így is kritikus túlélési esélyeket rontani.

A Hernád kimaradt az idén, pedig ő is nagy szerelmem. Amolyan első látásra szerelem, ugyanis életemben először kétezer méter magasból pillantottam meg.

Siklóernyővel repültem át felette és megbabonázott bájos világa. Egyben láttam kilométereken át csinos kanyargását, zátonyait, bujaságát. Azonnal el akartam veszni benne. Szóval szerelem, de az idén hűtlen voltam hozzá. Viszont a Sajón nagyon jót pergettem, kellemes csalódás volt.

Akadt süllő, domi és ott ért a három levegőben kapásból az egyik. A hajnali szürkületben ahogy szoktam, a cipőm orráig vezettem az apró wobblert és ahogy emeltem ki, utána ugrott egy szebbecske Domi. A levegőben találta el, a víz felett! Olyat csapott a vízre, hogy majd le fostam a bokámat. Bocs, a vulgáris képért, de ez a legkifejezőbb erre a szitura. Kezem, lábam remegett még vagy öt percig, úgy megijesztett.

…hm, visszaolvastam az eddigieket és be kell szúrnom valamit. Mostanában a domolykó a kedvencem, ha ez a sorokból még nem jött volna át. Persze szuper jó pisztrángozni, pérezni és magyar parasztgyerekként ez mégis csak amolyan kuriózum, de higgyétek el, a domolykózás legalább olyan, de azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, nagyobb kihívás, élmény, kaland, mint a pisztrángozás. Aki pedig kedveli a domolykózást, a könnyű pergetést – és szemezget a legyezéssel – az ne habozzon, ahol domolykó van, ott legyezni jó! 🙂 – és jelenlegi tapasztalatom szerint, különösen a komolyabb domolykók esetében hatékonyabbnak tűnik, mint a pergetés. Figyelem! Ne rettentsen el senkit, a virtuális térben terjedő agyrém, hogy a legyező horgászat egy úri kiváltság és bele se kezdjen földi halandó, aki nem kíván vagyonokat elszórni. (Na, ezért a mondatért porrá fognak savazni, de nem baj) Akit maga a legyezőbottal való halfogás izgat, annak nem extrém drága, mondjuk egy pergető költségvetéséhez képest. Első körben a zsinórod legyen jó (nem drága, hanem jó!) és ne a vásárlásra fordítsd az energiádat, hanem a tanulásra. Példaképp, én most váltam meg a kezdő felszerelésemtől 15.000.- Forintért. Egy jó öreg, békebeli amerikai Bot, egy angol – mégis vérgagyi  – orsó és egy minőségi, de nem drága zsinór. Nem azért adtam el, mert nem felelt már meg az igényeimnek, hanem mert kialakult, hogy milyen felszerelésre van szükségem azokon a vizeken, ahol a legtöbbet horgászom. Akit maga a legyezőhorgászat érdekel, annak tökéletes kezdő felszerelésnek. Ugye nem mondható drágának és ehhez már csak némi előke és néhány légy kell, hogy az ember horgászhasson. Aki viszont a hiányzó centijeit kívánja pótolni a legyezőbotjával, vagy eszeveszetten vágyik valami elit társaság tagja lenni – ahonnan mímelt álszerénységgel nézhet le a démoszra –  annak persze nyitva állnak a fogyasztói társadalom hívogató kapui és kiélheti azon vágyait, amit minden egészséges egyedfejlődésű Homo Sapiens a húszas éveiben kiél. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy egy legyezőorsónál talán csak egyetlen egyszerűbb eszköz létezik, az pedig az ék. 🙂 A halaknak fogalmuk sincs arról, hogy mennyit ér a felszerelésed és ezt fárasztás közben te is el fogod felejteni.

De, hogy visszakanyarodjak a hétköznapokba, azért a Dunán is volt pergetőzés. (újra Bajorországban járunk) Fura érzés újra megfogni egy-egy ismerős halat. Valahogy a balinoknak vannak – felénk – olyan különös ismertető jegyeik (kihevert sérüléseik), ami alapján felismerhetőek. Hogy aztán azért, mert ők élik túl a sérüléseiket, vagy ők többször sérülnek a hevességük miatt, azt nem tudom.  Az Öreggel már rég nem találkoztam, hírét sem láttam. Remélem csak óvatos rejtőzködő lett, de lakik egy másik gyönyörű balin is, a házunk előtti szigetspicc alatt. A spicc Ura. Nehéz elérni, mégis, már többször megfogtam. A bal hasán van egy régi nyom, furán rendeződtek rajta a pikkelyek. De már nem dobálok rá, ha látom, hogy randalírozik. Elképesztő, már-már ijesztő amikor vadászik. Épp olyan gátlástalan exhibicionizmussal üldözi fröcsögve a prédát, mint a félkilós sihederek. Csak ő a több kilójával lényegesen meghökkentőbb fröcskölést művel, mint a kicsik.  Kemény legény. Ismerem, haverom. Megküzdöttünk párszor, valahogy nem tudom már zaklatni. Csak megülök nála és figyelgetem, csodálom a nagy vadászt.

No és még egyszer utoljára a domolykók. Mindig mutatnak valami elgondolkodtatót. Egy fura eseten rágódom még mindig. Olyan méretű bandázásba futottam, amilyet még nem láttam. A Duna, egy húzós, zúgó alatti visszaforgójában pillantottam meg őket naplemente környékén. Több száz egyed hancúrozott egy alig pár négyzetméternyi területen. Mit csináltak? Ha ezt nyár elején látom a zúgó felett, akkor azonnal rávágom, hogy ívnak – főleg, hogy folyamatosan az oldalukra is fordultak – de hát ez Augusztus utolsó hetében történt, ami igen csak késeinek tűnik az ívásra és nem a zúgó feletti finom sóderos torlódó vízben, hanem alatta a mély örvénylőben. Így arra jutottam, csak valami nyárzáró swinger-parti lehetett, valami strandszerelem.  🙂

Hát így teltek a napok – hónapok mostanában. Kicsit többet vár tőlem a világi lét, a billentyűzetet hagyom utoljára. De azért pergetőzünk, lengetőzünk minden lopott pillanatban.