Blog

Ahogy ígértem a „Legyezőhorgászat” közösségnek, beszámolok a Neretváról, hiszen sok hasznos tanáccsal láttak el indulás előtt. Köszi! De ne túlozzunk máris, helyesebb ha azt írom; első benyomás a Neretváról, hiszen csak egyszer lengetőztem rajta egy mostari kirándulásba fűzve. Na nem Mostarban, hiszen ahogy azt megjósoltátok, a mostári szakasz nem mondható legyes pályának. Mély, sebes és gyönyörű – fanatikusoknak ajánlom is – de egy kis autózással hipp-hopp a legyes-paradicsomban érezhetjük magunkat, így érdemesebb Mostarban a pikáns kultúrát ízlelgetni.

Egyébként volt a kocsiba szúrva egy pisztrángozó pergetőbot – minden esetre – ami tökéletes lenne a mostari pályán, de mégsem került elő több okból. Az első és legfontosabb, hogy a turista információs központban – amikor segítséget kértem, hogy horgászni szeretnék a Neretván és, hol vehetnék napijegyet – a lütyőke meg volt róla győződve, hogy én itt nem horgászhatok, (no ez még nem gátolt volna meg a napijegy szerzésben) másrészt nem készültem hosszú  nyelű merítővel, márpedig nem nagyon van ott olyan pontja a folyónak, ahol ne lenne mélyen alámosott sziklás a part. Így legjobb esetben is legalább másfél méterrel a vízfelszín felett állva kell partra emelni a zsákmányt. Ez jól kivehető az előző képen is. Meg aztán magába szippantott Mosztár világa is. Így nem erőlködtem, maradtam a gasztro-horgászatnál. Nevezetesen estefelé észrevettem egy pergetőt a túlparton, így beültünk a sziklapárkány teraszára, megvacsoráztunk néhány jó – és tényleg jó – helyi korsó kíséretében és közben végigszurkoltam a helyi spori pecáját.

Itt visszacsapok egy pillanatra a fanatikusokhoz; a teraszokról egyébként naplemente felé gyönyörűen be lehet lőni a szedéseket és ha én épp nem egy Reloded Honeymoon-on lettem volna, hanem a fürdőkádban csalitesztelő forma horgászcimboráimmal, akkor következő este tuti, hogy a kilesett sziklák tetejéről eregettem volna a szárazlegyeimet. (kötegelő mindig van az autóban, egy kétméteres vesszőt csak találtunk volna, hogy megnövesszük a nyelét azoknak a teniszütőknek 🙂 )

De hát igen, mielőtt begázolunk végre a Neretvába, nem mehetek el szó nélkül Mostar mellett. A dolog tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy épp a Fly Times – Neretva filmjét néztem, amikor kis feleségem mellém telepedett és elkezdte mesélni, hogy az idén nyaralhatnánk valami „más” helyen. Valami EU NONKONFORM, valami más ízű más illatú, más kultúrájú helyen, ahol biztos nincs az étlapon bécsi-szelet. Momó kislányunk már hét éves és neki lehet-e nagyobb nyaralás, mint falun a nagymamánál az unokatesókkal bandázni egész nyáron?! – Hiszen én is így lettem horgász. – Így dobhatnánk kettesben egy mézeshetet. No, akkor én újra elindítottam a lejátszást és kérdeztem; valami ilyesmire gondolsz? 🙂 Így a dolog gyorsan el is dőlt. (Köszi Pupa 🙂 ) Két kikötés maradt. Részéről a kultúra és gasztronómia, részemről a legyezés. Így döntöttünk Mostar mellett és nem csalódtunk. Nem akarok eltérni a horgászat fonalától, így kötök ide egy oldalelőkét és akit az utazó élményei is érdekelnek, vagy anyut akarja meggyőzni egy Neretva pecáról, az klikkeljen az alábbi képre és ugorjon át az oldalágra, a Mostar fílingelésre. A többiekkel pedig induljunk végre legyezni.

Két támaszom volt a tervezgetéshez. Pupa filmje és egy csalifilm a Neretváról. Hogy miért csalifilm, arról majd később.  Szóval elindultunk felfelé a Neretva mellett, hogy legyezőpályát találjunk. Az első állomás Konjic volt. Bár tudom, hogy mindenkit csak a lengetés érdekel, azért azt itt közbe kell szúrnom, hogy a Mostar – Konjic közötti út mesés, beadja a ‘hurrányaralunk’ hangulatot. A konjici horgászklub zárva volt, így először felmentünk a hídra, hogy megnézzük a halmozgást. (A telefonszám egyébként ki van írva, gondolom percek alatt előkerül valaki, ha jegyet kell kiadni. Napijegy €10)

Ezt az egyetlen jószágot találtuk hosszas keresgélés után. Szerintem ő volt az, akit a Fly Times filmben is fáraszt a helyi titán 🙂 Mondjuk ő nagyon meggyőző méretekkel bírt, de mivel rajta kívül egyetlen árva porontyot sem sikerült felfedezni, felmerült bennem, hogy ő csak egy horgászcsalogató hosztesz, aki napszámban strázsál itt az árnyékban. Egyszóval nem éreztem a halat és nem mellesleg pedig utálom a Streetfishinget, a démosz drukkolását, így tovább indultunk felfelé. (Na, ja. Én amolyan szégyenlős exhibicionista vagyok) Komoly szerpentinen nyolcasoztunk fel a hegyre, egyre több rafting bázis hivalkodott itt-ott, így tudtam, jó az irány, nem csalt a szimatom, amikor kinéztem a térképen. Gyönyörű vidék, már is otthon éreztem magam.

 

A táj már-már vetekszik kicsit a Júlia Alpokkal, a Soca (Isonzó) világával. Meghágva a gerincet, leereszkedtünk a Neretva völgyébe. A naviba az a pont volt beütve ami a csalifilm felvezetőjében tűnik fel és ahogy vártam, pont oda vitt – egy rafting bázis parkolójába – ahol a napijegyet meg lehet vásárolni. Ez volt a terv. Először napijegy vásárlás, majd a mentett helyek bejárása és kezdés a legszimpibbel. A bázison jeleztük, hogy horgászni szeretnénk és ők egyből hívták a halőrt, aki úgy két perc múlva meg is érkezett. No itt elő kellett vennem a gesztikulátoromat, mert a háborús tekintetű úr csak a saját nyelvén kommunikált. (Egyébként angolul szinte mindenki beszél valamennyire, németül szinte senki.) Megvettem a napijegyet (€20), aztán gondoltam, akkor most először is feltérképezzük a pályát, de halőrünk hevesen mutogatni kezdte, hogy öltözzek be és hozzam a cuccomat, mert megmutatja a területet. – Nocsak, gondoltam; a huszasba még a gájdolás is belefér!? De nem teljesen így lett. Lekísért a vízpartra és megmutatta, hogy itt van az alsó határ.

A felső határ pedig a köpésnyire fekvő híd, majd sarkon fordult és elment. …hm. Fizettem már ennél többet is legyes pályákon, no de azok legalább tízszer ilyen hosszúak. Az egész boszniai utazásunk alatt ez volt az egyetlen pillanat, ahol `húzzukleaparasztot` szagú volt egy kicsit a dolog. 20 € = 600m szakasz. Azért ez meglehetősen pökhendi árképzés, nemde?! No igen, jól sikerült a csalifilm és működik is. Lám én be is kaptam. 🙂 Ja igen, szóval ezért becézem csalifilmnek. A filmben gyakorlatilag a szakasz összes – és kivétel nélkül az összes – haltartó helye megjelenik egy-egy snittben. :-))) Tényleg ügyes reklámfilm. Ha legközelebb jövök, azért jobban utána járok az infóknak, hogy többet is láthassak a folyóból, mert elég nehéz elhinni, hogy minden kanyarra más napijegy kell. Érdemes kifaggatni olyanokat, akik ismerik a Neretva vidékét.

De nem gonoszkodom tovább, mert nem bántam. Csodaszép hely, tökéletesen áttetsző, csontig hideg víz, világos, sóderos, hegyi folyamos meder, annak minden lényeges pontjával. Zúgókkal, medencékkel, áthúzó meder mélyületekkel, itt-ott elszórt sziklákkal… Pazar. Úgy…, az ember már érzi is, hogy nagyjából hol kellene keresgélni.

Tenkarával kezdtem, a Kebari Killer bug mindig összeszed valamit a fenékről. A mélyebb pontokat vallattam, gondoltam ilyen vakító hőségben bevackolnak a hűvösbe. Semmi. Bejártam a pályát, de úgy éreztem, hogy annyira áttetsző a víz és annyira világos a környezet, hogy jobb lesz egészen messzire horgászni, mert a halak a világ végéről kiszúrnak és nagyon nehéz lesz közel sompolyogni hozzájuk. Nem is láttam egyetlen halra utaló jelet sem. Mondjuk tegyük hozzá, hogy Augusztus közepe, verőfényes, majd negyven fokos napsütés, de azért csak illett volna halat látnom. Lecseréltem a tenkarát és újra neki indultam, most már nagy hatótávolságú eszközzel. Nem is dobáltam, csak roppant óvatosan sompolyogtam felfelé, hogy megtaláljam a halakat. Aztán végre észrevettem egy szedést a túlparti belógó ágak alatt és feljebb, egy pool feletti sziklarakás előtt. Végre. A belógó fa alattival kezdtem. Nem kapkodtam. Először a szedések helye fölé dobáltam néhány méterrel, hogy a tutiban szépen sodródjon a csali. Cserélgettem a legyeket, de nem találtam ki a helyi menüt. Aztán pihentettem, rápróbáltam néhány jónak tűnő helyre. Majd újra vissza és igyekeztem úgy odaejteni a legyet, mintha a fáról pottyant volna be. De semmi. Upsz, egy vipera sasszézik el mellettem a vízben. Már nem az elsőt látom és ahhoz képest, hogy van némi egészséges kígyó iszony -félém, itt valahogy nagyon természetesen meg vagyunk egymás mellett. Tulajdonképpen szép állatok és mintha kisebbek lennének, mint amikkel otthon találkoztam.

Felsétáltam a felső szedés közelébe. Megálltam a sziklák alatt oldalról, hogy jól rá tudjak dobálni a szedések helyére, amikor megláttam a tettest, ahogy befarolva a poolba, beáll a sziklák alá. Összekapartam én tényleg minden legyes tudásomat – ami azért erősen harmatosnak mondható – és türelmemet, de nem sikerült megcsalni a vadat. Pedig nem tűnik nehéz pályának, no. De az én tudásom ide most kevés volt. Így elindultam újra lefelé, tapogattam a parti kövek tövét, az árnyékokat, hátha oda húzódtak a déli nap elől és persze minden helyet, ami a nagy könyvben meg van írva. Akkor meglátom, hogy a korábbi belógó fa alól  ellenfelem – aki korábban rá sem hederített legyeimre – traverzál befelé a mederbe és beáll pontosan alám. (Ezt úgy 20 méterről láttam, visszautalva ezzel a víz áttetszőségére.) Gondolom a lábammal felrúgott kövek alól sodródó finomságokra állt rá. Megálltam és ezúttal úgy éreztem nem késlekedhetek. Nem fog sokáig kint maradni a nyílt vízen. Száraz volt felkötve – talán irresistible – így azzal támadtam. Wiggle cast-tal fölé dobtam jó pár méterrel és a spiccet folyamatosan tovább rázva adagoltam utána a zsinórt. Ahogy csökkent a távolság, egyszer csak emelkedésbe kezdett a jószág és egy ponton találkozott az útjuk. (Adrenalinfröccs, időtorzulás, meredt remegés – mint ArtÚr vizslám amikor várja, hogy lendüljön a labda) Sodródtak együtt tovább,  – végtelennek tűnő időn keresztül – majd hihetetlen lassúsággal kinyitotta a száját és ráfogott a légyre. Na itt lehet elszúrni – villogott agyamban a piros lámpa – és ráztam a spiccet tovább, nehogy bármi feszültség jelentkezzen a légyen …és még mindig csak sodródott a kitanult pisztráng szájában a legyemmel. Akkor egyszer csak hirtelen lefordult és én sem késlekedtem az akasztással. IGEEEN! A Neretva pisztrángja a horgomon!

Gyönyörűség. Egészen világos, nyilván a környezet miatt. A hasa színe nagyon érdekes, halvány, szinte zöldessárga – soha nem láttam hasonlót sem –  és a pöttyei narancs színűek. Nagyon elégedett voltam, mert nem adta könnyen magát, ahogy a másik sem, őt mégis elejthettem. Innen továbbra is a kevés dobálózás, inkább halkeresés taktikáját választottam, de halra utaló jelet utána már nem láttam és mindössze egyetlen ‘minthamegcsíptevolna’ gyanú merült fel az egyik mélyület alján. Igazából azt éreztem, hogy nem abban az időben vagyok itt, amikor táplálkoznak a halak. Az estét – társaságomra való tekintettel – már nem akartam megvárni, pedig úgy éreztem, hogy amikor lebukik a hegyek mögé a nap, megmutatná magát a víz. Így elindultunk az autóhoz és a parkolóban egy magyar rendszámú autó mellett készülődött két legyező horgász. Apa és fia. Üdvözöltük egymást és gyorsan kiderült, hogy nem is voltam olyan ügyetlen, mint ahogy éreztem, hiszen ők két napot horgászva a vízen, egyetlen kapást tudtak kicsikarni. Persze büszke voltam az eredményemre, de valójában csak szerencsésebb voltam, hogy találtam két halat, amiből egyet sikerült elcsípnem. Egy ilyen vízen a magányos horgásznak mindig hatványozottan nagyobbak az esélyei. Nagyon kíváncsi lennék, hogy hogyan sikerült a napjuk – amikor találkoztunk – vajon estére megmutatta-e magát a folyó.

• Úgyhogy srácok, ha esetleg olvassátok ezeket a sorokat és magatokra ismertek (Augusztus 16. Ribari mellett, Glavaticevo körzetében a Neretván), örülnék, ha jelentkeznétek és elmesélnétek, hogy zárult a nap!

Hát így volt. Lehetnék elégedetlen is, de gyönyörű vízen horgásztam és még sikerélményt is pipáltam. Nehéz peca volt, sok mindent megmutatott – mennyi mindent nem tudok még a legyezésről.

• Lapzárta után érkezett: Nos, ahogy kértem, jelentkezett a két legyezőhorgász akikkel váltottuk egymást a parton. Szentiványi Andris és édesapja elmesélték, hogy aznap este négy sebes és egy lágy-szájú pisztráng került még a terítékre. A titok – ahogy az várható volt – abban rejlett, hogy szürkület előtt nem gázoltak be a vízbe és az általam használt 12-es méretnél ők kisebbeket, 14-16-os őzszőr legyeket használtak. Valamint, nagyon ügyelni kellett arra, hogy a zsinór mindig feljebb maradjon, mint a légy. Hát igen, a kristálytiszta víz nem enged hibázni. Gratula és köszi az infókat srácok!