Mégis néha – mint ma is – egy teljesen átlagos kis dunai domolykó megkönyörül rajtam és olyan elementáris rávágással támadja meg álprédámat, hogy napokra felülírja a hétköznapok szürkeségét.

Megfogadtam – elmúlt a kánikula – ma végre kialszom magam. Jaj, de jól esik néha fázni is kicsit! Felébredtem és egyszer csak tudatosult bennem, hogy nincs szélvihar. Azonnal gyors egyeztetés a családdal, délig szabad vagyok. Fél tízre már a Duna parton voltam. Egy eldugott patakbeömlőt vettem célba. Nyári hétvégén, délelőtt, verőfényes napsütésben, ha bármi élményt akarok elcsípni, akkor olyan helyet kell választanom, ahol apró halat sejtek, horgászt pedig nem. Ezt a helyet pedig egy kilométer séta és egy masszív csalándzsungel választja el a kényelemtől. Tökéletes. Dobtam néhányat az oda vezető úton, egy ártéri kifolyónál, ahol az utolsó tíz centi vízben, ami szépen áramlott vissza a Dunába, ömlött vissza elképesztő mennyiségű, olyan két-három centis forma ivadék. Jó ezt látni, micsoda utánpótlást termel a folyó. Kapás nem volt.

Ha domizni megyek, már olyan vagyok mint az árnyék. Talán egyszer még folyami pergető válik belőlem

Tovább bukdácsoltam a kőszóráson, míg elértem a célterületet. Harmadik dobás, pááááámm, csattan a bot, nyerít a fék -jajjj de ezért csinálom én ezt! Persze a következő pillanatban már reálisan érzékeltem, hogy csak valami heves siheder. De az az ultrabrutál rávágás! Befertőződtem ezzel az érzéssel. Érezni, ahogy ráront a csalimra a ragadozó. …No persze szél uraság azonnal levágta, hogy míg megpihent kicsit, én csak kikaptam egy halat a Dunából és nem telt bele öt perc, olyan dühösen érkezett, hogy képtelen voltam vezetni az apró csalit. A gyűrűbe akasztottam hát kis győztesemet, beleröhögtem a szél pofájába és kezemben azzal az emlékezetes kapással vigyorogva hazamentem.

Hm, azt hiszem megorroltak rám az égiek, amiért nagyképűen horgászblogot csináltam.  Szinte hallom, ahogy arcomba vágja a szél
– ja, mert te akkora pecás vagy, hogy majd osztod itt az észt?
Meg se hallja hebegő gondolataim;
– én csak egy lelkes kocahorgász vagyok és talán írni, szórakoztatni, csak nem bűn?!
– Hát akkor mutasd meg, mit tudsz! – süvíti a szél és aláz a vízállás, a hidegfront, a zivatar és az összes természeti jelenség, aki csak bele tud szólni egy jó folyami pergetés sikerébe. Mintha nem korlátozna be a világi kötelességek garmada, hogy csak itt-ott lopott villám pecákra fussa ebből a rohadt nagy relatív illúzióból, az időből. De azért  én is nyerek néha apró győzelmeket, csalira veszek egy-egy óvatlan, szeleburdi vadászt. Sajnos ezek mostanában nem említésre méltó történetek.

Mégis néha – mint ma is – egy teljesen átlagos kis dunai domolykó megkönyörül rajtam és olyan elementáris rávágással támadja meg álprédámat, hogy napokra felülírja a hétköznapok szürkeségét. Olyat görnyedt a bot a kezemben és úgy tépte a féket, hogy az első pillanatban meg voltam győződve róla, hogy öreg pisztrángot akasztottam.

A legszebb kapások Oszkárdíjára jelölt versenyző

Persze hamar oda lett a nagy lendület. Nem, ő nem az akinek a képe láttán bárki is irigykedne rám, de ez mit sem von le az élményből és az értékéből. Jelöltem is a legszebb kapások Oszkár-díjára.

 

Hozzászólás