Blog

Szóljon ez a mese a horgászatról. Annak természetes megéléséről, amit megnyomorított a teljesítményorientált elhülyített világunk mantrája, a még többet, még nagyobbat versenye. Hogy emlékeztessen, pont azért jársz horgászni, hogy kiszakadj végre ebből a baromságból arra a kis időre, amíg a természetben vagy és végre az lehess, aki valójában vagy. 

Szóval legyen ez a mese a Te horgászélményed.

Mindenképpen vadvízre foglak pottyantani, méghozzá olyan helyre, ahol nem lesz térerő és embert is, esetleg csak messziről fogsz látni. Egyetlen moraj, vagy autózúgás sem fog az urbanizáció biztonságos közelségére utalni és az éjszakai égen is megdöbbentően sok csillag fogja tudtodra adni, hogy most bizony kint vagy. Valahol kint, ahol csak magadra számíthatsz, ha mondjuk épp most jön az évtized vihara. Amiről térerő és radarkép híján fogalmad sem lesz, ha nem kémleled az eget. Kint a vadban, messze a megszokott hétköznapjaidtól, a feladataidtól, messze attól a fontos valakitől akinek gondolod magad ott valahol a városban. Itt most értelmét veszti az az innen nézve furcsa VALAKI, akinek a sikerességéért gürcölsz és térerő híján az a komoly kapcsolatrendszer is, amivel körbebástyáztad magad,  hogy legyen megoldásod a váratlan helyzetekre. Kezdesz ráébredni, hogy itt kint, most óráról órára pereg le rólad az a valaki, akit magadnak hittél. Lassan mosolyt csal az arcodra az a szánalmas reflex, ahogy időről időre rápillantasz a telefonodra, hátha mégis térerőt talál valahol, hogy gyorsan felhívhass valakit, vagy feltölts egy képet, hogy megoszthasd valakivel, milyen helyen jársz. Szinte felröhögsz a felismerésen, hogy valójában csak megerősítést vársz a külvilágtól, hogy nem őrültél meg, hanem egyenesen király vagy, hogy micsoda kalandba vágtál és persze a térerő megnyugtató védelmére vágysz, hogy ha mégis úgy alakul a dolog, elérhess valakit, aki segít. De nincs térerő, ami még egy darabig frusztrál tudattalanul, de ugyanakkor felsejlik valami elementáris szabadság érzés, valami megmagyarázhatatlanul édes borzongása a kalandnak, amit utoljára gyerekkorodban éreztél. A túlélés ösztöne, a vadászat és önfenntartás valódi gyönyöre. Szinte érzed, ahogy élesednek az érzékszerveid, ahogy izmaid visszanyerik tettre vágyó tónusaikat. Valahogy megelevenedik a világ, ahogy barangolsz.

Ott alvós kaland lesz ez, így nem terhellek azzal, hogy egyedül kelljen megélned. Majd legközelebb, ha már rákaptál az ízére. Így kapsz egy társat. De nem könnyítem meg a dolgod egy gyakorlott gájddal, hogy elvegyem a valódi élmény, a valódi élet ízét és idióta szelfikkel sztárold magad. Nyakadba pottyantom, mondjuk a tini unokaöcsédet, mert a szülei szerint izgatja a horgászat, a táborozás és hát te nagy horgász hírében állsz. Így a gájd te magad leszel és kapsz egy csipetnyi felelősséget, egy kis tartást, mert hát bizony neked kell példát mutatnod túlélésből, természetben létezésből.

A felszerelés miatt ne aggódj. Ugyan csak minimálban, minden felesleges súly és városi kacat nélkül, de ott lesz minden, amire szükséged lesz. Ennyi haszna azért van annak a nyamvadt munkának.

…Csendesen eveztek a csatornán. Valami olyat képzelj el, mint a Bodrog-zug, vagy a Tisza-tó végtelen labirintusa. Viszket a tenyered, jó lenne már horgászni, de tudod, először egy jó táborhelyet kell keresni az éjszakai szállásnak. Nem lehet az utolsó pillanatban improvizálni, még megfázik a kölök és akkor szépen leszünk. Meglepődsz magadon, hogy a hájtek órádon életedben először nem az a fontos infó, hogy hány óra van, hanem, hogy mennyi időd van még naplementéig. Sátrat kell állítani, fát kell gyűjteni, megrakni a tüzet, a csomagokat, élelmet biztos helyre pakolni, előkészíteni a meleg ruhát, fejlámpákat estére és még valami kajcsit is rögtönözni kell, hogy ne maradj szégyenben.  …de jó lenne meglepni a lurkót egy saját prédából készült vacsorával. Mert, hát úgy az igazi. Szóval bele kell húzni, mert a jó sátorhely fontos.

… aztán a következő kanyarból kiérve kinyílik a víz, a csatornából egy hatalmas tó kerekedik. Egy régen kimetszett holtág féle. De azért van benne áramlás és elképesztő dzsungel világ. Egyetlen nyiladék a parton, fákkal körbebástyázva a szél elől, húsos zöld fűvel borítva és csak épp annyira lejt, hogy a legnagyobb égszakadásban sem fog megállni a víz a sátor alatt. Tökéletes táborhely. Némán mutatsz oda, a nyilvánvalóra. Ezt tervezni sem lehetett volna jobban.

Felépítitek a táborhelyet. Megmutatod a lurkónak a messzi égen üllősödő gomolyfelhőt és elmagyarázod, hogy ilyenkor bárhol kitörhet a vihar. Ezért a sátrat ma nagy gonddal kell felverni. Gondosan mindenütt kispannolni és ügyelni, hogy a ponyvához sem kívülről, sem belülről ne érjen semmi, mert attól ázik be. Elmagyarázod a tábortűz rakás fortéját is és hagyod, hogy megrakja ő és bekészítse a tartalék fát estére. Te addig elrendezed a cókmókot és kikészíted az éjszakára szükséges holmikat. Egy óra múlva már áll a tábor. Irány végre horgászni!

Míg tábort vertetek, kifigyelted egy öbölben egy balin csapatását. Kicsit dilemmában vagy, mert egy szép balinnal csak büszkélkednél a kölök előtt, de ma valahogy mást jelent a horgászat.  Ma vacsit kell fogni és ez egy rég elfeledett dimenzió. Ez most más, mint az utóbbi időkben megszokott horgászatok. Édes, izgalmas, nem a szokásos rutint kell követni, hanem ki kell találni, mit lehet megfogni. A balin igen szálkás jószág, még elvenné a lurkó kedvét a halevéstől. Pontyhoz ilyen gyorsan nagy szerencse kellene ezen a vad vízen, azt most kár lenne erőltetni. Talán, majd ha mutatja magát a nádtorzsák között. No de nézzük meg, mit csapat a balin. Ráálltok a csónakkal az öbölre. Még a tábort is szemmel lehet tartani onnan, nem mintha bárki is járna erre. Városi reflex. Jó lesz ez a hely estig. A lurkó kap egy spiccbotot, egy kis felhős etetést és némi alap instrukciót is, hogy megnézze, mit zargat a balin. Meg egy kis felhő kerül még a tökleveles öblébe is, ha majd bele jön, rápróbálhat arra is. Néhány rontott kapás után ráérez a ritmusra. Fülig ér a szája a tenyeres sneciktől és ettől valahogy mindkettőtöknek kerek lett a történet. Te a csónak másik végéből dobálsz a balinnak, de nem adja magát a bitang jószág. Ezt pihentetni kell kicsit. Az ifjú horgász már biztosan kapkodja a sneckákat, így átirányítod a tökleveles öblébe. Itt egyenlőre nincs kapás. No, akkor játszunk az eresztékkel – magyarázod neki és egyszer csak meg is érkeznek a kapások. Vörösszárnyú. – Szuper! Na, ebből fogj még vagy ötvenet és pompás vacsoránk lesz. Ezeket már megtartjuk. Szedegeti is szerényen a pirosat és a technika is kezdi izgatni. Játszik az eresztékkel, egyre szebbeket fog. Hopp, egy nagy szemű. Elmagyarázod, hogy ez bagolykeszeg. Közben te is taktikát váltasz, mert lemenőben a nap és burványlott a töklevél szélében. Harmadik dobásra oda is ver a csux és végre kivívhatod az inas elismerését. – Megesszük, megesszük? De alig üti a méretet, így elmagyarázod, hogy bölcsebb dolog őt most visszaengedni, hogy nőjön még és szaporodjon. Mégsem tart sokáig a csalódottsága. A következő bevágásában benne marad a spiccbot. Gyorsan osztod az instrukciókat; ne emeld, irányítsd ki a nyílt vízre, hagyd, hogy kiharcolja magát… sietve tolod a szákot a gyönyörű, másfeles dévér alá. Határtalan a büszkeség, ki tudja kié a nagyobb. Na, ezt, viszont megesszük vacsorára, a pirosakat meg csipsz helyett, csak úgy gerincnél kettényitva, ropogósra sütve. De legény! Most jön a neheze, meg kell ölnöd, ne szenvedjen! Jól kupán vágod a homlokán egy határozott ütéssel itt, attól eszméletlen lesz, majd itt a kopoltyúk mögött alulról beszúrod a kést felfelé a fej mögé. Ott van a szíve, így nem fog szenvedni. Kemény kézzel, felnőttként teszi meg a dolgát és közben beszélsz neki a zsákmány tiszteletéről.

Vissza a táborhelyre, tűzgyújtás, halpucolás. A dévér oldalából kanyarintasz két szép filét. Kevesen tudják milyen finom az, ha a szálkák ki vannak kerülve és szépen át van sütve. Az elég lesz főfogásnak, a veresekkel meg le lesz dugózva, hogy biztosan ne maradjon éhség. Ez a vacsora még terített asztalon is pompás lenne, de a saját préda és a tábortűz élményével spékelve ősi erővel tölti fel a testet, lelket. Tele a pocó, édes az almulás. Heverésztek a füvön, vörösszárnyú csipszet ropogtattok. Vázolod az ifjú horgásznak, hogy fog kinézni az este. Szürkületben körletrend; semmi nem maradhat szanaszét. Minden csomagolóanyag, használt papírtányér, konzerves doboz kimosva felkerül a fára akasztott szemetesbe, nehogy rájárjanak az éjszakai állatok. Egyéb természetes kajamaradék, csontok, kenyér, ilyesmi a tábortól megfelelő távolságra kerül. Majd a róka, a pocok, meg a holló elintézik. Éjszaka lesznek zajok, motozások. Nincs mitől félni, nincs már az országunkban olyan vad, ami ne félné az embert, nincs, ami megtámadna. A tüzet lefekvés előtt mindenképpen be kell oltani, ez fontos, mert az őrizetlen tűzhely nagyon alattomos és nagy galibát tud tenni…  – Buff. Jobbra, vagy húsz méterre. Harcsásan hangzott… A lurkóból ömlenek a kérdések, magad sem gondoltad, mennyi mindent tudsz erről a világról. Lassan szürkül. Megjelennek az első denevérek is. A krumplisütéshez használt alufóliából gyúratsz a legénnyel egy galacsint és megmondod neki, hogy dobja fel, ha közeledik újra a denevér. Így is tesz. A bőregér azonnal ráborít vadászgépként és zuhan utána majd a földig. Az utolsó pillanatban felhúzza az orrát, elképesztő íven. No, meg is van a játék estére. Buff… megint, ugyanott.

Pezsdül a véred, be kell cserkelned a buffantót. Megbeszélitek a taktikát. Lurkó marad a táborban, míg nem szólsz. Megkapja a fejlámpáját és az instrukciót, ne sokat zörögjön. Eltarthat egy darabig, ne izguljon, ha besötétedik, itt vagy a közelben. Te elindulsz becserkelni a jószágot. Már majdnem odaértél és újra rabol. Most már látod is a burványt. Nem dobsz még, a terepet térképezed. Nem tűnik túl akadósnak, van itt hely a fárasztáshoz. Vársz még kicsit, aztán dobsz. Nincs kapkodás. Dob, kiteker, vár. Dob, kiteker, vár. A jó pillanatban kellene az orra elé dobni, amikor támad. Dob, kiteker, -durr, már megint, kicsit odébb. Megy fel a pumpa, ragadozóvá válsz. Érezni kezded a prédát, azzal a semmihez sem hasonlító bizonyossággal, hogy most elkapod. Rá kell érezni a ritmusára és nem elzavarni az állandó hajigálással. Vársz. Felkapókar nyitva, mozdulatlan vagy, a tudatod üres, csak a tűhegyes figyelem van. Mint a macska, a támadás előtti pillanatban. Egyszer csak lendül a bot, repül a csali. Nem te dobod – nem taktikázol, gondolkodsz – csak történik az egész. A benned élő ragadozó támad, te meg csak filmezel, mint egy statiszta. Csobb. Lassan belehúzol az orsóval és azonnal csattan a kemény ütés a kezedben. Mire észbe kapsz, már bevágtál és muzsikál a fék egyenletes tempóban. Befröccsen agyadba az adrenalin dózis és érzed, ahogy szalad végig az ereidben, ahogy érkezik egyenként minden egyes porcikádhoz. Ez is csak egy drog, de legalább egészséges és mindennél valódibb, a leg természetesebb. Beindul a szkander. Gyorsan felméred, hogy meg lesz ez, ha túl közel nincs akadó. Nem túl nagy példány, itt és most épp megfelelő ellenfél. Kurjantasz Bütyöknek, hogy most már jöhet, hozza a merítőt is. Jön is, izgágán villódzik a fejlámpa fénye, ahogy közeleg. Te is felkattintod a magadét, lassan elkel már. A szemed sarkából látod, ahogy a lurkó döbbenten nézi a keményen görnyedő botot és az újra és újra felvisító féket. El sem tudja képzelni, milyen vízi szörny lehet ez. – Harcsa. Dobod oda kurtán az ámuló kölöknek. Na, ez most megfertőződött. Látod a szemében. Átcsöppent a vad valóságba, messze a virtuáltól, messze a hétköznapi, készre csomagolt léttől. Ebben a pillanatban vált horgásszá, pedig még mit sem tud az egészről. Kezdődik a végjáték. Lazítasz a féken, magadhoz húzod a halat  és megpacskolod a homlokát. Zzzííííí, ahogy ez lenni szokott. Még van ereje – magyarázod. Lefutjátok az utolsó köröket, a szájába nyúlsz és kiemeled. A legény elrettenve nézi a bátorságodat, hogy egy ilyen szörnynek a szájába mersz nyúlni. 6-7 kilós forma lehet. Fűre teríted a zsákmányt, megmutatod, a gerebenfogakat és elmeséled, hogy ő nem harap, mint a csuka, hanem beszippant és a fogak nem engedik vissza, kifelé a táplálékot. – És vele mi lesz? Kérdezi. Mosolyogsz. – Tudod mit? Őt most neked engedem vissza, hogy ha néhány év múlva visszajössz, akkor kifoghasd. Addigra szép nagyra fog nőni. Szeretnéd visszaengedni? -Neeemm!

Visszaérve a táborba, még vagy fél órán át záporoznak a kérdések, de aztán a sok kaland álomba meríti az inast. Kint maradsz még a parázs mellett. A csillagos ég végtelenségébe bambulsz. A Tejút mélyén száguldoznak a gondolataid, időnként egy-egy műhold és meteor heggeszt ívet a végtelen kupolára.

Próbálod a megfelelő kifejezésbe formálni azt az elégedett teljességet, ahogy beléd égett ez a nap. A leg különösebb, hogy minderre a kalandra egy kis suhanc nyitotta fel a szemedet. Nem tudod ezt LIKEnyelvre fordítani -egyszerű mondatokká nyomorítani, kétperces olvasnivalóvá zanzásítani, hogy a digitális dekoncentrált hiperaktívak is megértsék. Ez nem csak egy digitális mítosz, amit egy jó fotóval és két kurta hatásvadász tőmondattal villantasz a bittudatba.  – és hát a fogások fotóival sincs mit büszkélkedni. Pedig valahogy sokkal komolyabb ez a nap a legtöbb lájkot kapott szelfidnél is, csak nem olyan instant, digitálisan fogyasztható. Pedig feszít, hogy megoszthasd valahogy, mert hatalmas nap volt ez, ennek tényleg valódi kalandja volt.

…Mint elromlott fénycső vibrál bele a gondolataidba – nagy fehér lámpabúraként – az a hatalmas viharfelhő, ami ott hízott az ég alján, mikor érkeztetek. Monumentális óriás. Ha bevadulna, falvakat tarolhatna, embert is ölhetne felfoghatatlan erejével. Itt kint ez olyan tisztán érezhető. A városban meg abban a tápos illúzióban ringatjuk magunkat, hogy ott biztonságban vagyunk a természet erőivel szemben. A mi kezünkben az irányítás. Ha egyszer megelégeli a földgolyó a végtelen butaságunkat, egy pillanat alatt morzsolja le magáról a világunkat és minket, mint szemeket a kukoricacsőről. Csoda, hogy ilyen toleráns velünk és még nem tette. Megint vibrál a búra. Az órád másodperc mutatóját nézed. Másfél perc és megérkezik a morajlás is. Úgy harminc kilométerre van és már tombol. Az egyetlen volt az égen délután óta és ugyanott, vándorlás nélkül pulzált egész délután. Meghízott, összeomlott, meghízott összeomlott, egyre több erőt gyűjtve. Nem fog ez már ilyenkor vándorlásba kezdeni, biztonságban a tábor. – nyugtatod meg magad. Teljesen magával ragad az élmény, ahogy érzed ezeket a felfoghatatlan erőket, távolságokat, ezt a végtelenséget és lényed jelentéktelenségét. Mekkora ajándék az élet! – és hogy ezt egyáltalán fel tudod fogni.

Kihúzod csendben a hálózsákodat a sátorból és a parázs mellé fekszel. Úgy döntesz, itt töltöd az éjszakát. Csak fekszel hanyatt és szívod magadba az univerzum és a lét végtelen csodáját. Már nem gondolkodsz, csak érzel, érzékelsz. Érzed magad alatt a földgolyó mérhetetlen tömegét és ahogy száguld veled, pörög párjával, a holddal a galaxisok táncparkettjén, a gravitáció és téridő szigorú táncrendje szerint. Eszedbe jut Stephen Hawkings bácsi, aki nem, hogy épelméjű tudott maradni egy működésképtelen testbe zárva, de a gondolataival szárnyalva tudta bebarangolni ezt a felfoghatatlan mindenséget. Micsoda elme volt! Micsoda rejtélye ennek a nagy kövekből és gázokból álló univerzumlevesnek az emberi tudat maga.

…arra ébredsz, hogy hűvösödik. Pitymallik! – ahogy Matula bácsi mondaná. Jól esik a borzongás, a harmatos friss levegő, de tudod, most döntened kell. Bekuckózol a sátorba tovább aludni, vagy kezdődhet az új nap. Figyelgeted magad, úgy kialudtad magad, mint utoljára csecsemőkorodban. Embereset nyújtózkodsz, felszítod a tüzet és visszabújsz még kicsit a hálózsákba felébredni. Jön is az ébredés reflex, hol is van a kávé? Megkezded napindító szertartásodat rendhagyó körülmények között. Pár perc múlva a kávé illata már melegíti ébredésedet. Ni csak, motoz a Bütyök is. Kidugja a fejét a sátorból. Vigyorog. – Horgászunk? – Horgászunk! Vágod rá mosolyogva. Tegnap ügyes volt, ma kaphat egy mach botot. Továbbképzés orsós felszerelésből, dobásgyakorlás, felhős etetés a hínár mellé, kezdődhet a horgászat. Ráérősen pakolászgatsz, bontod a tábort. Közben szemed sarkából figyeled az ifjú horgászt. Gyorsan tanul, ügyesen dob. Menni fog ez. Tábor lebontva, reggeli előkészítve, letelepedsz mellé, mert esze ágában sincs abbahagyni a horgászatot holmi reggeli miatt. Falatoztok. – Tegnap azt mondtad, nekem engeded vissza azt a harcsát, hogy majd kifoghassam. Kezd bele a lurkó és már sejted mire megy ki a játék. Elmosolyodsz a bajszod alatt, de komolyságot szimulálva várod a folytatást. – Akkor meg kell tanítanod nekem a pergetést! – és néz rád kérdően, fürkészően. – Jól van hát, akkor ma pergetni fogunk.

Ráérősen pakolod meg a csónakot. Nincs nagy kedved visszatérni az urbanizált valóságba. Ott csak fontosnak tűnő értelmetlen tennivalók és időpontok várnak. Jó lenne még kicsit ilyen senkinek maradni itt a sehol közepén. El is hessegeted a gondolataidat, hiszen itt van még az egész nap távol a világtól.

Ellökitek magatokat a parttól. Indul a pergető tanfolyam. – Domizni fogunk a csatornán és talán egy-két csuka is beeshet. Csurgunk, dobálunk, majd menet közben magyarázom, hogyan csináld. Addig is, míg odaérünk gyakorolnod kell, hogy pontosan oda tudd dobni a csalit, ahova szeretnéd. Így telik a nap. Csurogtok, dobáltok. Néha persze bokorra dob a lurkó, de ez nem tesz semmit. Aprítjátok a domcsikat, így, a sompojogva csurgó csónakból könnyű megközelíteni őket. Persze azt a tömegméretet fogjátok, de pompás szórakozás és az ifjú most már igazán horgásznak érzi magát. Közeleg a világ, furcsán éled a városi én. Megjön a térerő is és az első sms; a szülők már a kikötőben várják Bütyököt. Ö csak ül a csónak elejében és felhőtlenül dobál. Egyszer csak bevág, a könnyű bot bólint és megszólal a fék. -ne kapkodj Bütyök, nyugi! Csuka. Osztod az instrukciókat. Ő remegő önfegyelemmel követi a parancsokat és kis idő múlva tarkón ragadva kiemeled a fogást. Büszkén remeg az ifjú horgász és látod, hogy most már nem meri megkérdezni, csak néz rád… – méretes. Ma te viszed a családi vacsorát. Ügyes vagy! Mond meg anyádnak, hogy gazdagon spékelje meg szalonnával, mert az úgy jó. Ezzel megkoronáztad a kirándulást és megpecsételted a jövőjét. De inkább ide jöjjön majd a nehéz napok után, mint a kocsmába.

Feltűnik a kikötő a kanyar után, kicsit arcul is csap a világi valóság. Reflexszerűen, mint ruhadarabot öltöd magadra újra a VALAKIt, aki tegnap reggelig voltál, a világi embert. Csak most, hogy éned kicsit meztelenkedhetett, olyan szűk ez a VALAKI ruha. Olyan kényelmetlen kicsit, de hát a világ közeleg, ez tud megvédeni tőle, így hordanod kell. A szülők már ott állnak a parton. Az ifjú horgász feláll a csónakban, mérhetetlen büszkeséggel és a természetismerő ember néma, de mozdulataiban kifejező jelenlétével a magasba emeli a zsákmányt. A szülők kapkodnak a telefonjaikhoz és vadul kameráznak. Milyen kontrasztos kép ez így. A komoly gyerek és a gyerekes városi szülők képe. Sokat tanított ez a lurkó csak úgy a gyermeki lényével, mi fontos az életben és miért is horgászunk valójában. A centik és kilók versenyét hagyjuk meg a világi létnek, a pecát pedig csak éljük és élvezzük, mert így van ez rendjén.

Koppan a csónak a stég lábán, kilépsz a világba. Visszapillantasz utoljára az igazi valóságra és egy nagy sóhajjal elteszed a sóvárgást holnapra. A lurkó heves beszámolóba kezd, felpörög újra a világ. Lassan búcsúztok. – Mikor jövünk legközelebb? Kérdezi. – Hát, – kedves horgászcimbora – hamarosan. Amint lehet, visszajövünk, az biztos!