Blog

Amikor belevágtam a blogolásba, megfogadtam, hogy csak akkor fogok írni, ha van mondanivalóm és nem fogok mentegetőzni, ha épp úgy tűnik, elhanyagolom a blogot. Elsuhant az ősz, a tél, szerény fogásokkal, említésre méltó események nélkül. Nincs ezen mit szégyellnie egy kocahorgásznak. Így nem is posztoltam. Egyetlen említésre méltó téma került csak fiókba, amin sokat csámcsogtam, hogy egyáltalán közzé tegyem –e, mert nem halfogásról szól, hanem a hal nemfogásról, a betliről.

Egy rendhagyó kis monológ következik. Rendhagyó, mert egy valamire való horgászblognak nem témája a betliken való csámcsogás.  Ez amolyan „dark side of the moon” téma. Pedig ott van az, csak nem a kirakatban és mivel valahol a világban minden napra jut egy jó fogás, úgy tűnik, csak mi kocahorgászok bénázunk nagyokat. Meg hát senki nem arra kíváncsi, hogy ki, hogy betlizett be, hanem, hogy hogyan fogta meg az áhított zsákmányt. Szóljon hát a senkinek ez a mese.

Szóval töredelmesen bevallom, behúztam zsinórban a harmadik betlimet. :-(…

(Jelentőségteljes csend következik. A kamera lassan tovább szűkíti a portré látószögét. A kontúrok elmosódnak, a riportalanynak csak arcéle körvonalazódik a félhomályban. Az arcél felett a szájszegletben egy vegetatív izomrángás fokozza a drámai dramaturgiát, majd Enio Morricone, A profi című filmzenéje hasít fájdalmasan a csendbe valahonnan messziről. Az operatőr tapintatot imitálva lassan kezdi elsötétíteni a képet, ahol az utolsó pillanatban még kivehető, ahogy a könnyeivel küszködő portréalany hatalmas gombócot erőltet le a torkán. Sötét. Snitt… )

Na nem, ennyire azért nem drámai a helyzet. …remélem … öhöm  …talán. De mégis, valahogy most arcul csapott a dolog. Néha megtörténik. Na, nem az, hogy betlizek, az nem csak néha történik meg. A Dunán horgászom. Pergetek. Partról. (csónakból sajnos itt tilos) Aki tudja ez mit jelent, az érti. Ráadásul kísérletező típus vagyok. Visszajárogatok a bevált helyekre nagy néha, de annyi zeg-zuga van még ennek a rövid Duna szakasznak is ahova éves jegyem van, hogy szinte mindig másfelé indulok, mert ki akarom ismerni az összes titkot. Mindig változnak a körülmények, máshol sejtetnek halat. Nagyritkán viszont arcul csap a betli. Mint most. Talán mert így egymás után háromszor. Persze begyűjtöttem számos nyomós kifogást, amivel ellensúlyozhatom amatőrségemet; mert hát az ősszel együtt beköszöntöttek a Dunán a húzós áradások is. Pedig mint minden pergető, alig vártam, hogy eljöjjön a lombhullással a Kánaán. De a Kánaán helyett esőzés, hidegfront, áradás, esőzés hidegfront, áradás, így számomra egy gyengécske évzárás következett, említésre méltó események nélkül.

De ezek bizony csak kifogások és valljuk be, nem méltóak egy folyami pergető gondolatvilágába. A természet olyan, amilyen, a folyami horgászt pedig az minősíti, hogy mit tud kezdeni az adott helyzettel. Ha olyan könnyed műfaj lenne ez a vadvízen pergetőzés a halakkal, akkor valószínű már rég mást csinálnék. Csak egy lelkes kezdő pergető vagyok – még vagy tíz évig biztosan – ráadásul a legyezés misztikus világa is beszippantott – azaz hagytam magam végre beszippantani – és persze épp ezért nem tehetem meg, hogy csak úgy otthon maradjak, mert úgy tűnik semmi esélyem éppen az eredményes pecára. Meg hát baromi szerencsés fickó vagyok, mert képtelen vagyok a négy fal között kócsolni, csak mert rossz az idő. Rossz idő. Egyáltalán mi az?! 🙂 Ki kell mennem, mert… A legérdekesebb, hogy az épelméjű emberek mércéjével mért „rossz időben” a legjobb kint lenni. Olyankor könnyebb észrevétlenül jelen lenni és nem csak a díszletekben gyönyörködhet az ember, hanem az előadásban is. El sem hinné az ember, hogy micsoda kalandfilm kerekedik hipp-hopp a természetben, ha észrevétlenné tud válni.

…Szóval ezen a roppant barátságtalan reggelen már mindent megpróbáltam. A fő kérdés tulajdonképpen az volt, hogy az a két és fél méteres áradás, ami néhány napja hizlalta tiszteletet parancsolóvá a medret, hova zavarta a halakat. Egyedül voltam a vízen, vajon miért?! Reggelente fagy és napközben is alig pár fok van, így a partszéli sekélyesbe gondolom nem bújtak az ár elől. Annál is inkább, mert az már levonult. Ahogy jött, úgy esett (és nem apadt) vissza másfél métert hirtelen, a duzzasztómű csapnyitogató mesterének keze nyomán. (Hogy száradna le – az a kőbaltás finom-motorika róla.) Szóval valami védett mélyületet keresgéltem, de olyan kihalt volt a meder, mint Újév reggelén a főtér.

Valahol ott kell lenniük a fenékhez tapadva, valamelyik zátony, vagy kőrugany mögötti mélyületben, takarva a direkt sodrás elől. De melyikben? Az elérhetőeket már mind végigkopogtattam kisebb, nagyobb gumikkal. Okés, lehet, hogy a technika nem jó. Kínomban arra jutottam, hogy minden faji szűrés nélkül, ki kell találnom, hol vannak egyáltalán halak, mert úgy sejtettem, egy nagy felhőben kuckóznak valahol fajra, méretre való tekintet nélkül és görgetve lehet a leg biztosabb a rájuk találás. Így hát – és most a hithű pergetők és legyesek jobb, ha továbbklikkelnek – kötöttem gyorsan egy Carolina riget és nyolcvan centis vékony előkén, mini horgon felkínált ízesbűzös UL gumikkal görgetve kezdtem feltérképezni a pályát. Sőt, attól sem riadtam vissza, hogy néhány nimfát és bolharákot is kipróbáljak. Azt igazából nem is tudom, hogy szégyenkezem-e, e miatt, vagy mindenre elszánt kitartásomat bizonygatom vele, de, hogy tök kész voltam már, az talán érzékelhető.

…és akkor egyszer csak, vagy háromszáz méterrel feljebb egy hatalmas fán megpillantok egy kárókatona hordát. MEGVAGYTOK!!! Ha ezek ott tolonganak egy kupacban télnek idején, az csak egyet jelenthet. Halat! Ott, valahol közvetlen alattuk. Fel is sétáltam gyorsan, behúzott nyakkal a gáton, közben könnyeket morzsolt szememből a fagyos északi szél. Mégis, újult lendülettel baktattam a cél felé. Ahogy közeledtem, egyre óvatosabban lépdeltem. Irigy társaság ez, nem árulják ám el, hova buknak alá. Akárhogy settenkedtem, egyenként felreppentek és elvitorláztak a kemény szél, fasor keltette hullámán. Mindegy is, már nyomon voltam. A túloldalon, a sziget alsó spicce alatt vannak valamelyik gödörben a halak, ez már biztos. Lekuporodtam hát és pödörtem egy cigit a kushadáshoz. Én bizony most kilesem a tutit! Meglepetésemre nem a kormoránok árulták el a titkot, hanem maguk a halak. A sziget túloldalán, ahol a keskenyebb, szigetkerülő ág visszaér a fő folyásba, egy állandó zátony vonulat rajzolja ki a fő medret. Itt a part védelmére kőruganyokat építettek, s ennek nyomán, nagyon változatos domborzatú, vándorzátonyokkal tarkított világ alakult ki. Itt láttam meg az első pocsolást. A zátonyvonulaton kívül, a kőrugany felett, mégis, valamelyest sodrásban. Aztán még egy és még egy és… Megtaláltam a halakat! Hogy mik azok, az innen nem kivehető, mert nagyon messze vannak, de halak és ez már elég, ráadásul úgy tűnik, mintha szedegetnének valamit a felszínről. Az egyetlen, ami eszembe jut, az az apró kérész, ami itt ilyenkor novemberben rajzik. Alig egy centis, világos, egérszürke fajta. A lényeg, hogy a halak megvannak és ha jól sejtem a telet várhatóan ezen gödrökben fogják átbambulni. A rosszhír viszont, hogy azt a területet lehetetlen partról meghorgászni és ha ez a téli vacok ott marad tavaszig, ha a vízállás nem apad a téli szinthez képest vészesen alacsonyra, hogy besétálhassak a túlparti kőruganyra, akkor erre felé nem fogok a halak közelébe jutni kikeletig. Így meg kellett elégednem azzal a keserédes eredménnyel, hogy ha elérhetetlen messzeségben is, de megtaláltam a halakat. Hát így történt a harmadik betli, zsinórba fűzve.

Persze egészen más lenne a helyzet, ha a világi kötelességek nem tábláznák be a szabadidőmet és akkor tudnék kijutni, amikor összeállnak a körülmények egy jó pecára, amikor „megy a hal”. Így viszont a NémOvDöGém: amikor kijutok horgászni, akkor kell megfejtenem, hogy most éppen mit tudok megfogni.

A legtöbben így vagyunk ezzel. Akkor megyünk, amikor belefér a beosztásba. Így érthető, hogy a készen vehető horgászat a legnépszerűbb. Ha kijut az ember fia horgászni, akkor nyilván fogni is akar valamit. Akkor pedig dobja magát, hogy kockató, mert ott „van hal”. Súlyosbító körülmény pedig, hogy a horgászatunk értékét már nem a megélt élményeink alapján minősítjük MI MAGUNK, hanem a lájkok és fídbekek alapján hisszük el másoknak, hogy nagy horgászok vagyunk. Tehát, ha nem fogsz halat – lúzer vagy. Ha nem ponttyal pózolsz, akkor – rendes halat nem tudsz fogni?! Ha nem veszel el a ponty mögött a képen, akkor – fog ez menni, csak így tovább!  … Így ‘mégfogósabbmégtöbbmégsűrűbbésmégkoncentráltabbetetéssel’ kisörözzük, míg megtalál a pontycsorda és csak diszkréten beletartva a kamerába a halat megmutatjuk a világnak, hogy mi igenis nagy horgászok vagyunk.

Nekem ebből hiányzik valami. Mégpedig a horgászat maga. A megfigyelés, a folyamatok kiismerése, a megfejtés, a rácsodálkozás, a cserkelés, a beleolvadás a természetbe, a valódi küzdelem… Visszatérni kicsit valódi önmagunkhoz, sutba dobva a városi álarcokat. Megélni a bennünk élő ősi ösztönöket, a ragadozót. Nem cserélnék el egyetlen betlis cserkelést, bármilyen húszplusszos rongyosszájú bojlihízóra sem. Félreértés ne essék, nem technikák felett ítélkezem.

Én is végig jártam az iskolát. A gyerekkori zsebpecás vörösszárnyúzással kezdődött Almádiban. Azzal a pici fekete-fehér úszóssal. A mai napig nincs jobb, érzékenyebb zsebpeca. Aztán persze a machbotozás következett, bár akkor ezt még csak egyszerűen úszózásnak hívták. Nőttek a halak és a vágyak, így következett a klasszikus fenekezés és a vele járó többnapos táborozások és bármennyire is hihetetlen, már akkor is létezett a C&R, de akkor mi még csak annyit mondtunk; nőjjéémég! Nem volt ebben divat, felsőbbrendű tisztaruhás horgászelit fíling, csak némi természetből fakadó bölcsesség. …és persze a tábori bográcsban is megforgattuk a préda javát, megünnepelvén a sikeres vadászatot, megtisztelvén az áldozatot, hogy nem csak úri passzióból kínoztunk és öltünk állatot, hanem az ősi rítusnak hódolunk. (Ez fontos emberek! Gyakoroljuk a C&R-t, mert a fajtánk elvette az állatvilág életterét és ezért jóval kevesebben vannak, mint lennének nélkülünk. DE! Együnk meg néha egyet-egyet, ha már kínozzuk őket a hobbinkkal, mert ez lehet az egyetlen okunk erre a cselekedetre.

Innen a kor szellemével haladva a féderezés jött. Éjszakára pedig én is bojlival szereltem, míg kialudtam magam a következő etapra. Kapásjelző ébreszt, nagyponty kicsörlőz, pont. Ez nem fogott meg. No, viszont amikor először fárasztottam pickerbottal az alig 60 centis csukát, az megfogott. Az harc volt. Akkor még nem sokan láttak ilyen botokat. Mai napig emlékszem, ahogy fárasztás közben hallottam egy távolabb parkoló csónakból: ”-odas öcsém mekkorát fáraszt a genyó!” De nem a hal volt nagy, „csak” a küzdelem. Valahol ekkortájt fogalmazódott meg bennem, hogy olyan halakat akarok fogni, amiket még nem cibáltak százszor partra és olyan helyen élnek, ahol természetes tápláléktól nőttek nagyra, abban a vízben, ahol megszülettek. Egyszerűen borsózik a hátam, a – menjünk, mert most volt telepítés – típusú pecáktól. Nem baj, ha nem fogok kapitális halakat (bár ez azóta megdőlt, mert már fogtam vadvízen  kapitális jószágokat, csak nem pontyból) és az sem baj, ha lesznek olyan napok, amikor nem lesz halas a kezem. Aki már fárasztott mondjuk csak egy háromésfeles igazi vad tiszai pontyot, az tudja, hogy az élmény kenterbe veri az összes kockatavi rongyosszájút. Ami pedig a legszebb a vadvízi horgászatban számomra, hogy tíz kapásból lehet, hogy tíz fajta halat fogunk. Így ezen az ösvényen indultam tovább. A vadvizek felé. A féder botokat felváltották a pergető és a legyezőbotok, a tonnányi felszerelést a gázlónadrág és a kajak, az etetéseket pedig a cserkelés, a kalandozás. Visszakanyarodtam ahhoz a horgászélményhez ahonnan gyerekkoromban kezdődött az egész. A vadászathoz, a kalandozáshoz.  A többnapos pontytábor kajaktúrává változott, a várakozás pedig vizslatássá, keresgéléssé, expedícióvá. Így persze megváltozott a horgászat értékelése is. Ha kicuccol az ember a partra, felépít egy harcálláspontot és odavarázsolja komfortos városi világát, akkor a természet elnémul körülötte. A peca értéke pedig így, nyilván csak kilókban és szelfikben mérhető. A díszlet persze így is gyönyörű tud lenni, de hát mégis csak más élmény gyönyörködni egy csinos nőben és egészen más élmény szeretkezni vele. Nagyjából ennyivel jelent többet, amikor az ember bele tud olvadni a környezetébe és testközelből figyelheti meg a vízi világ életét. Ennyivel ad többet a cserkelés a foteltól.

Szóval igen, van, hogy én is néha elszontyolodom a betlitől. De a legtöbbször úgy érek haza, hogy; de jót pecáztam! A kérdésre pedig; „- és mit fogtál?”, csak mosolygok a bajszom alatt és annyit mondok: – semmit, de nagyon jó volt.

…No, képzelem mit gondol a démosz. „A lúzer észosztása.” De nem baj. Akinek ilyesmi gondoltat fogalmazódott meg a fentiek kapcsán, annak én had kívánjak erre az évre egy rendhagyó horgászélményt. Mondjuk egy ilyet; Klikk ide: Ilyen horgászélményt kívánok neked