Blog

Egy sziklára roskadva butulok ki a fejemből és remegek. Az idegtől, az élménytől, a zubogó adrenalintól. Tehetetlenség gyötri agyamat. Pedig megérdemeltem volna! Kilestem, becserkeltem, megakasztottam, nem kis harcban kifárasztottam, kivezettem a kövek közé és amikor a szájába nyúlnék megtépem a saját zsinóromat. Lúzer. Pedig micsoda parádés trófea lett volna! 12 grammos UL bot, 0,06-os nano és egy 120 centis, gyönyörű, sárgás, sódermintás dunai harcsa.

Tegnap vettem észre a kedvenc sóderzátonyomról, hogy szemben a kőruganyon egyelik a porontyokat a ragadozók. Így ma oda mentem. Duzzogva vettem észre, hogy szemben, a hazai oldalon, a zátonyomon – ahova más horgász soha nem jár – ott perget valaki. Kifigyelte szemből, hogy ott aprítok és oda ette a penész. Na, gondoltam, most bizony nekem halat kell fognom sürgősen, mert ha rájön a titokra, akkor oda a jó kis helyem. Kibattyogtam a kőruganyra és a szertartás szerint, tekertem egy cigit. Így szoktam, megülök kicsit, hogy megszokják, vagy elfelejtsék, hogy ott vagyok. Csendes volt a felszín, így elkezdtem a visszaforgóban a balinokat keresgélni. Buff. Hangzott a kőrugany hegye alól, az elvágó vízben. Verőfényes kánikulában ritka ez itt és először nem is ragadtam rá. Aztán megint buff. Csalicsere, kiosonkodás a spiccre. Közben nemkívánt társaságommal szemünk sarkából vizslatjuk egymást. Még mindig nem fáraszt. Persze nagyon nem kellene aggódnom, a spori irdatlan dióverővel hajigál akkora kanalat, hogy többször azt hiszem, a pisztrángjaimat csörlőzi ki épp a víz tetején. Nem is értettem (viszont örültem)

Nagybajszú barátom egész közel a spicc hegye alatt durrogtatja a lesodródó aprónépet. A negyedik dobásból tessékelem a kis vertikált, amikor szigorú ütés és elszabadul a pokol. Irdatlanul visít a fékem és goromba tépések nyúzzák pöpec kis botomat. Elementáris kirohanások, de szerencsére nem szaladt ki a nyílt víz felé. Itt nagyon gyors a Duna, ha nekiindul folyásnak lefelé, akkor végem. De nem teszi. Ránézek az órámra, ez hosszú lesz. Közben a spori szemből leeresztett bottal bámul. – Harcsa? ordít át. (Itt még át lehet kiabálni a Duna egyik partjáról a másikra) -Igen, jelentem büszkén, bár még nem látom. Stabilabb pozíciót kell keresnem, itt a szórt köveken billegve nem tudom majd kiemelni, ha eljön a pillanat. Kibukdácsolok a szkander közben egy tálcányi feltöltődött sóderplaccra, itt végre stabilan állok. Ellenfelem időnként felbőszülve iszonyú rohamokba kezd, de érzem, nem lesz gond, csak türelem, az idő nekem dolgozik. Bár már én sem bírom egy kézzel fárasztani. Két kézzel markolom az UL botot, ilyen sem volt még. Közben látom, szemben iszonyú porfelhővel távozik a potyaleső. Legalább a tuti helyem megmenekült. Persze azonnal felmerült, hogy ez képes ide jönni és akkor meg kell ölnöm a zsákmányt a szabályok szerint. Nem örülök.

Ilyenekre van időm a hosszú küzdelemben. Megjönnek a buborékok is, fárad a koma. Lassan csak felpumpálom a mélyből és meglátom impozáns ellenfelem. Ej, de szép vagy kiskomám! Az áttetsző vízhez és sóderos aljzathoz igazodó sárgásbarnás apró foltos ruhában. Ki van már ő is, pihenget, közben métereket és pozíciót nyerek sunyin, de rá kell, hogy döbbenjek, ez csak az első fázisa volt a fárasztásnak. A visszaforgó sodrása is elég erős ahhoz, hogy a nagy testet sodorva lassan ciripel a fékem. Nem húzhatok rá, még hátra van a fejpacskolós kirohanásos jelenet. Gyors helyzet elemzés, az egyetlen módja, hogy magamhoz tereljem, ha visszabotladozom a spiccre és az elvágó víz és a visszaforgó közötti langóban behúzom a kövek közé. Botorkálás vissza. Közben időnként felébred és mintha most tudatosult volna benne, hogy megakasztottam, irdatlanul kínozza könnyű felszerelésemet. Konokul rázza a botomat újra és újra, de érzem, ezek a mérgelődések egyre rövidebb ideig tartanak. Felfekszik és ahogy terveztem, a két áramlat között behúzom a dokk szájához, amit kinéztem neki. Lehajolnék, hogy köszöntsem, rémülten tépi ismét a métereket. Aztán csak csak bedokkolom. Vadul túrom a táskám aljából a grippet, amit már rég nem használok, de a biztonság kedvéért extrém esetekre bent van. Ez pedig egy extrém eset. Billegek a köveken, a wobbler a szájszélben kívül és az egyik egyágú horog ott fickándozik, a szája körül, ahova nyúlnom kéne. Kezemben a gripp, a kő megbillen alattam és veszettül kalimpálok kezemben a grippel, hogy egyensúlyomat megtartsam. Meg vagyok. Újra stabilan, de belém hasít a felismerés, csuka fogta róka, róka fogta csuka, a gripp pofái közötti tengelyre akadt a zsinórom. Patt helyzet. A feszes zsinórt harapja a gripp az egyik kezemben, a másikkal tartom a botot. Nincs mese, megpróbálom kiforgatni a zsinórt és persze pattan is azonnal. Gyönyörű UL harcsám utolsó erejével kirúgja magát a dokkból és elsodródik dögfáradtan.

Egy sziklára roskadva butulok ki a fejemből és remegek. Az idegtől, az élménytől, a zubogó adrenalintól. Tehetetlenség gyötri agyamat. Pedig megérdemeltem volna! Kilestem, becserkeltem, megakasztottam, nem kis harcban, fél órán át fárasztottam, kivezettem a kövek közé és amikor a szájába nyúlnék megtépem a saját zsinóromat. Lúzer. Pedig micsoda parádés trófea lett volna! 12 grammos UL bot, 0,06-os nano és egy 120 centis, gyönyörű, sárgás, sódermintás dunai harcsa.

Az egyágú horgot majd kiköpi, nem lesz baja és végül is a titkos helyem is megmaradt. A potyaleső spori már ott dobál két rugannyal alattam.  Mégis tehetetlenség gyötri agyamat. Mert megérdemeltem volna!