Blog

Tudjátok, van az a peca, amikor minden zsigeretekben érzitek, hogy egy jó kis kaland vár rátok. Ez is egy ilyen napnak ígérkezett és így is lett. Persze olyan csavarral, amire álmomban sem gondoltam volna. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Kösstollatahorogra Zoli már elregélte ezt a történetet Pünkösdi Kockák címmel olvasóbarát, digitálisan fogyasztható formában, így én most megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy bőlére eresztve elmesélhetem az egész napot – úgy ahogy volt – azon keveseknek, akik még kedvüket lelik két percnél hosszabb irományok olvasásában.

… Jó társaság és jó víz, szép halakkal. Kell ennél több? Legyeskedés az Izáron – lett volna a program eredeti címe. Igen, ismét egy Izár peca, de most már legyező bottal. Ricsi, szokásos vendéglátónk, akit a korábbi Izár pecákból már ismerhettek és szintén most ismerkedik a legyezéssel, valamint mesterünk, Kollár Zoli, akinek a tanárbácsi szerep jutott egy kis Izár peca és szép szivárványosok ígéretével. Jó kis társaság, én mondom, pedig nagyon megválogatom ám, kivel némulom végig a pecáimat 🙂  A vizet, a halakat ismerjük, nem kell keresgélni őket, így tökéletes tanulópálya arra, hogy legyező bottal hogyan tudunk megoldani különböző helyzeteket. Mikor, milyen technikát célszerű alkalmazni és hogyan is kell kivitelezni azt adott szituációkban. Ráadásul egy tanárbácsi kíséretében, aki az adott szituban tudja elmondani, megmutatni, hogy ott és akkor mit és hogyan kell tenni. Hát lehet-e fontosabb nap egy kezdő legyes életében?! Remélem most már érzitek a súlyát e programnak.

Persze, mint egy ócska brazil szappanoperában, a várakozással teli napok nem múlhattak felhőtlenül. Irtózatos felhőszakadások stresszeltek egész héten és mindenki folyton a vízállásjelentéseket böngészte. Én kb. óránként, mániás depressziós rohamokkal küzdöttem a radarképek láttán. De borúra derű, a ‘dö déj’ előestéjén minden hír szerint a nagy aszájban szomjazó föld begye mind felszívta a sok vizet és csak egy enyhe árhullám vonult le az Izáron, aminek a végébe fogunk belegázolni. Az alig magasabb, tisztuló vízbe. Tehát reggel találka az Izár parton.

Hajnalban Zoli átült hozzám Platlingnál és már száguldottunk is Moosburg irányába. Akkor még nem sejtettük, hogy az Izár huncut koboldja is bepattant suttyomban mellénk a kocsiba. A kis gazfickó! Jó nagy ramazurit kevert estig.

Azért a nagy vágyakozás ellenére higgadtak maradtunk és úgy döntöttünk, hogy először begázolunk a vízbe és ha minden stimmel, csak akkor töltjük ki a fukarul kimért napijegyeket. Így is lett. A víz alig észrevehetően volt magasabb és csak jelentéktelen opálosodás mutatkozott. Elsütöttük hát idei egyetlen esélyünket az Izár pecára és kitöltöttük a napijegyeket. Utólag már hallani vélem, hogy az a csibész kobold milyen kárörvendően vigyorgott ott, valahol a susnyásban mögöttünk.

Megkezdődött hát a peca. Első etap, túlparti mélyület, hosszú dobások. Így sztrímer lett az első lecke. Lengettünk is serényen, hogy a domik vackánál toccsanjunk, a sziklák tövében. Ismerős feladat pergetésben előképzetteknek. Kő mellett csobbanunk, aztán sodródunk beljebb a pisztrángok felé. Fél óra sem telt el, Zoli pamacsára odabökött egy pisztráng. Ugyan nem lett meg, de a lendületet felfokozta.

No, de ezt már az a disznófülű kobold sem nézhette tétlenül. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nem látom a sódert a lábam előtt. A kutya mindenit! Árad. Ez a kis mocsok, telefosta nekünk a vizet.

Ááá, ez már a vége – nyugtattuk magunkat, szőttünk teóriákat, hogy nem babrálhat ki velünk ennyire az Izár. Várjunk, reggelizzünk, aztán…

…aztán mintha jobb is lett volna a helyzet, bár így utólag ezt már csak az elszántságunk láttatta velünk. Nem adtuk fel. Annyira nem, hogy a végén mi Zolival már egy sóderzátonyon roskadva fogadtuk el a tényt, hogy ez a víz már horgászhatatlan és néztük Ricsit, ahogy még mindig ember feletti kitartással lenget a sodródó gyomok, kávézacc és ember méretű famaradványok között, amit csak az a büdös dög kobold hajigálhatott a vízbe.

Nehéz szívvel, de tudomásul kellett vennünk a tényt, hogy ezt most irdatlanul megszívtuk. Bevallom, akkor már megláttam a túlparton örömtáncot lejtő gaz koboldot, de nem beszéltem róla nekik – még lököttnek néztek volna.

Ennek a fejezetnek itt vége, de az elszántság, a horgászni akarás most hágott csak tetőfokára. A három ismeretlen ismerős itt pendült csak igazán egy húron először. Egyhangúan kijelentettük, hogy már pedig mi ezt a napot a horgászatnak szenteltük és a napnak még nincsen vége! Szeretem az őrülteket. A jó őrülteket. És ez a csapat az volt. Így azonnal dolgozni kezdtünk a „B” terven. Telefonálgatás, neten keresgélés, majd Zoli előállt:

– akkor menjünk a Leitzachra! Vízszint rendben, horgászható, három napijegyet adtak ki idáig ma a tízen kilométeres szakaszra.

– Mi? Leitzach? Mi az?

-Hát olyan álompeca hegyi patak vágja rá Zoli olyan magabiztosan, hogy Ricsi azonnal vissza kérdez.

– és gondolod mi ott ma halat tudunk fogni?

– sebeseket. Nem nagyot, de sokat. Egy két szebb is becsúszhat. Mondta ezt olyan megkérdőjelezhetetlenül magabiztosan, hogy a kérdés el is dőlt. (Zoli ekkor még nem sejtette, hogy milyen kockát vetett el)

Innen már csak úgy két-három kilométer séta gázlóruhában, a harminc fokos hőségben az autómig – amit a szakasz alján tettünk le – és száztíz kilométer autózás választott el a céltól. Mondhatnánk, hogy ilyen helyzetben hasznos a lélegző gázlóruha, de amikor egy póló is sok, akkor már szinte mindegy, hogy miben caplat az ember. A patakokban csorgó izzadtságot nincs az a ruha, ami ki tudna lihegni.  Az őrült csapat tántoríthatatlanul lenyomta az etapot. Magunk mögött hagytuk az Izárt és az undok koboldot, aki – akkor még nem is sejtettük – a GPS emet is megbabrálta és nem átallotta Zoli autókulcsát sem elcsenni. Persze tudom, gyerekesnek gondoljátok ezt a kobold históriát és nem is értitek, hogy kerül egy ilyen történetbe. Mert nem tudjátok, hogy eddig akár hányszor horgásztunk  az Izáron, ez a piszok kis dög, valami motyónkat mindig meglovasította. A kocsikulcsokhoz például betegesen vonzódik. Eddig mindegyikünkét elvackolta már, persze, hogy most – mint új kincsre – Zoliéra csapott le.

…és megérkeztünk a Leitzachra. Olyan helyre, ahol akkor is elbarangol az ember napokat, ha nem is horgászik. Tündérország. Nem vagyok egy patakpecás. Szeretek dobálni és olyan halakra horgászni, akik ellenkezni tudnak. A kisebbeket sajnálom bántani. De a hely azonnal elvarázsolt és kb. A harmadik percben megcibálta valaki a legyemet, így gyorsan átestem valami tündérmesébe.

Második lecke, nimfázás. Bevallom nekem ez a módszer még idegen volt. Olyan furcsa horgászat, a halak orra elé lógatni a csalit. Nem is voltam eddig eredményes benne. Bár így utólag talán azért, mert nem tudtam hol érdemes ezt a módszert választani. Tanárbácsink kijavítgatta technikánkat és ő is előrántotta tenkaráját. Csak pár perc és Ricsi már fárasztotta is a nap első pisztrángját. Kár, hogy a fárasztásról lőtt fotók után a halas kép vállalhatatlanul homályos lett. Szétszéledtünk, így sajnos Ricsi többi haláról sem sikerült fotót készítenem.

Barangoltunk tündérországban surranók, zúgók, csuda páfránydzsungelek között, megszűnt az idő és egyszer csak valahogy működni kezdett a nimfázás. Jöttek a kisebb, nagyobb sebesek. Na jó, nem nagyzolok, inkább a kisebbek, de jöttek. Ricsi egyszer csak fel is hördült: – No csak, elértem a sneci méretet! és tényleg. Sikerült neki egy extrém apróságot, egy tenyérnyi kölköt fognia.

Micsoda dimenzió ez a peca! Osonkodás, cserkelés, hihetetlen világok szobányi területeken. Mind egy-egy birodalma a vad sebeseknek, pedig az ember nem is gondolná, milyen helyeken cikáznak a lába alatt a kis revír urai.

Ahogy az esti hűs szellő betáncolt a völgybe, elhozta a repülő rovarokat is a vízhez és ideje volt szárazra váltani. Harmadik lecke, száraz-légy. No, itt a kezdő légykötő minden kínját megéltem, amíg az elbénázott, horogfülekre csavart cérnák között próbáltam átfűzni a tipettet s mire elkészültem, Zoli nem kevesebb, mint nyolc pisztrángot kapott ki gyors egymásutánban. Sorban kellett félretennem remekműnek hitt kreálmányaimat, s közben sírva költöttem a kezdő légykötő balladáját, amitől most inkább mindannyiunkat megkímélnék.

Az egyik kanyar mélyülete felett irdatlanul igyekeztem prezentálni, hogy száraz legyem épp csak a felszínre huppanjon, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Mégis, csak csipkedéseket kapott legyem. Láttam, ahogy villámgyorsan felstartolnak rá és egy láthatatlanul gyors fordulóval megcsippentik a legyet és már el is tűnnek a mélyben. Lufira bosszantották a fejem, szét is estem, így legyemet a szabad sodródás után a megfeszülő zsinór a víz alá rántotta és sepregetett a part felé. Durr, azonnal rávágás és meg is lett. Még egyszer. Ismét – és csak így – sikerült kapást kicsikarnom. Na kérem, ne zavarjuk össze a kezdő legyezőhorgászt!

Úgy repült el hat óra, hogy hitetlenkedve fogadtuk a tényt, a völgyben már szürkül. Romon voltunk mindannyian (reggel hat óta nyomtuk!), de az élmény annyira pörgetett, hogy tanárbácsinknak úgy kellett minket kirángatni a vízből naplementekor, mint rosszcsont kölköket a játszóról. Bár még türelmesen terelgetett minket, már látszott, hogy csak akkor értette meg felelőtlen tettének súlyát, hogy bele rángatott minket ebbe a legtöbb helyen bokáig érő kalandba.

De csak ki kellett jönnünk. Egy táborhelynél másztunk ki és őrült kis csapatunk egyhangúan fílingelte tovább a napunkat, hogy itt és most tüzet kellene raknunk, kigurítani a hálózsákot, megsütni a vacsorát, ledugózni egy jó bajor serrel és durmolni reggelig az erdőn, hogy innen folytathassuk holnap a pecát. De az élet csak Hollywoodban ilyen mesés. – Négy és fél óra múlva indulok munkába! Csap arcul Ricsi a saját kis valóságunkkal és innen még úgy 4-5 kilométer az autóig gyalog, plusz száztíz kilométer hazáig Ricsinek. Nem irigyeltem. Sietősre vettük hát a hazautat.

Moosburgnál (ismét az Izárnál) visszaszálltunk az én autómba és Ricsit útjára engedtük kurta pihenőjére. Ekkor mérte ránk végső csapását a piszkos kis kobold. – Nincs meg a kocsikulcsom! Jajdul fel Zoli. Ekkor már csak röhögni tudtunk a kimerültségtől. Míg üresre pakoltuk a kocsit, elmeséltem Zolinak, hogy ne vegye magára a dolgot, ez alap sztori az Izár pecákon. Nem lett meg a kulcs. Közben szégyenkezve, hogy Ricsi drága pihenőjét raboltuk, felhívtuk, hogy ő is nézze meg a kocsiját. Ott sem volt. Akkor Zoli arra jutott, hogy biztosan nem zárta be a kocsiját és ott fityeg benne a kulcs. Vegyes érzelmekkel vágtunk neki a következő száz kilométeres etapnak a kocsijáig. Közben egy útelterelésbe úgy belegabalyodtunk, hogy fél órát vesztettünk, mert a GPS-em minduntalan különböző jelöletlen utakon a vaksötétben visszavitt az eltereléshez. No, itt azért már bemutatkoztam Zolinak cifra szencségelésből és a kis koboldot összehoztam az összes felmenőivel. Akkorákat szívtunk egész nap, mégis hatalmas kalandra sikeredett. Mikor befordultunk Zoli kocsijához, ért a hideg zuhany. A visszapillantó tükrök becsukva, tehát a kocsi zárva. Újra be a kocsim ülése alá, most már harmadszor és amikor már Zoli épp húzza ki a fejét az ülés alól, – várjál csak! Világíts be még egyszer oda! Ott lapult a kulcs, olyan lehetetlen helyen, ahova csak egy ilyen zsivány izári kobold tudja berejteni.

Foto: Kollár Zoltán, Merényi Kocka István