Júlia egy régi szerelem. Első látásra szerelem. Amolyan, vele leélném az életemet típusú. Kapcsolatunk a kilencvenes évek közepén kezdődött, bohém – extrém megboldogult ifjúságom idején. Akkoriban krónikus siklóernyőzésben szenvedtem. Rosszul voltam, ha már második napja nem volt levegőben a lábam, és ha éppen rossz idő volt, akkor készek voltunk a cimborákkal átnyargalni az ország másik felébe, vagy akár az Alpok túloldalára is egy jó repülésért. Így találkoztam Júliával is. Valamelyikünk hallotta, hogy a Júlia Alpokban gyönyörű a repülés, hát mentünk. A repülés persze mindig gyönyörű, így ennek az apróságnak nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget, mindaddig, míg az első izmos termik fel nem köpött a felhőalapig, ahonnan körbetekintve megdöbbentő szépség tárult elém. Itt ért a vég, menthetetlenül beleszerettem a Júlia Alpokba, ami meggyőződésem szerint az Alpok leg impozánsabb szeglete. El tudnám tengetni ott az életem. Így lettem visszajáró vendége Júliának.
Légifotók: Zale (Szalóki Zoltán)
Már akkor lenyűgözött a Soca és a Tolminka türkiz hömpölygésével és fel is vettem gyorsan a bakancslistámra a „Peca a Júlia Alpokban” című pontot.
Alig huszon néhány évet kellett várnom, míg kipipálhattam bakancslistám eme pontját. Persze mindössze öt-hat óra autózásra van, de ezer más dolgom is volt az elmúlt néhány évtizedben. Csak mostanában, a legyezőhorgászat kapcsán, jutott eszembe újra, egyre többet Júlia. Őszintén be kell vallanom, nem kis csalódással ért a felismerés, hogy nem csak én fedeztem fel Júlia szépségét és bizony a sok kérő ostromában elkurvult a drága. Jelenleg Európa egyik leg felkapottabb legyes vizeként tartják számon, mert mindenki márványpisztránggal akar fotózkodni, ami csak ezen a területen őshonos. Ne kerteljünk, ez bizony pisztrángkupleráj a javából. Úgy érkeznek a gájdos turistacsoportok legyezőhorgásznak álcázva, mint a hívők Vatikánba. Megmutatják nekik hol kell horgászni, mit kössenek a horogra, hova álljanak, hova dobjanak, és hogy húzzák. Instant szelfipeca világtalanoknak. No nem, számomra nem ez a legyezőhorgászat! Így, a napijegyek ára is épp olyan magas, mint a környező hegycsúcsoké. A 64 Eurós C&R napijegy, nálam túl van azon a határon, amit hajlandó vagyok kifizetni egy pecáért. Ez kérem elvi kérdés, nem pediglen anyagi! (Persze azt is tegyük hozzá, hogy olyan helyen élek, ahol ennek az összegnek a töredékéért is mesés legyes vizeken horgászhatok.) Mivel családi körutunk Krakkó – Zakopane etapja alatt a Dunajecen betervezett legyezés elmaradt a zavaros áradás miatt, így nem maradt kifogás – lengetőzés nélkül nem telhet el nyaralás – nem tudtam lebeszélni magam és nagy duzzogva kifizettem azt a nyavalyás hatvannégy Eurót.
Ennek fényében ez a bejegyzés kicsit el fog térni a tőlem megszokottól. Kivételesen, pontosan meg fogom mutatni a Tolminkán az általam bejárt haltartó helyeket, technikát, csalit is. Na, nem a felfedezés örömét akarom elvenni, de ott sajnos tömegsport a legyezés, így a halak életét nem befolyásolom ezzel, viszont hátha előnyt tudok nyújtani a lengetőző tömegben. Mert itt bizony néha minden kő fölött lenget egy horgász és piszkosul kitanult halak élnek, akik valószínűleg több műlegyet ismernek, mint bárki a világon. De ne is csámcsogjunk tovább ezen. Kitettük a lóvét, vesszünk el hát Júlia gyönyöreiben.
…Bedokkoltunk a Kamp Siber-be némi nosztalgiával. Azonnal otthon éreztem magam. Siklóernyősök, legyezőhorgászok, bringások, túrázók és az erre a közegre jellemző laza hangulat. Teljesen mentes, az esténként tévébe bambuló lakóautós kempernyomortól. Olyan hely, ahol szívesen beülsz a központi krimóba egy esti sörre meghallgatni az aznapi földön – vízen – levegőben kalandokat. Laza arcok, tiszta vizesblokk, jó a sör, a pultos csaj, és csobog a Tolminka a háttérben. Perfekt.
Tipp: Ha életre szóló élményt szeretnél, fizess be egy tandem siklóernyős repülésre. Pilótát találsz este a krimóban. 🙂 Sokszor magyart is. De ne csak egy lesiklásra! Mond meg a pilótának, hogy táv-repülni (cross country fly) szeretnél Kobaridig, onnan tovább a füves gerincen a Szlovén, Osztrák, Olasz hármashatár felé és vissza. Ha több napig vagy ott, kérd meg, szóljon, várhatóan melyik nap lesz alkalmas az időjárás erre az etapra. Garantálom, életed egyik legmaradandóbb élményét fogod átélni!
Bedokkolás után családi kirándulás a Tolminka-szurdokban. Visszafelé napijegy vásárlással, területbejárással. Belépő felnőtteknek 4, gyerekeknek 2 Euró. Nem szabad kihagyni! Fel lehet menni autóval is a parkolóba, de teljesen felesleges, ennyi sétát megér ez a hely. Visszafelé útba ejtjük a várost, beszerezni a napijegyet. Napijegy értékesítő helyekért és minden fontos infóért klikk ide. A honlapon megtaláljuk az egy hét alatt sem lehorgászható revír térképét, az értékesítő helyeket és még a vízállást, zavarosságot, horgászhatóságot is figyelemmel kísérhetjük több szakaszon. Korrekt kis infópakett. Egy fontos infó napijegyvásárlás előtt: A megvásárolt napijeggyel gyermekünk 15 éves korig velünk horgászhat külön napijegy nélkül. No, ez viszont egy roppant szimpatikus gesztus. („…apa, apaaa, hagy fogjak én is egy pisztrángóóót!”)
A Tolminka szurdok. Ezen a vízen fogunk pecázni!
A terület fő folyója a Soca, az az Isonzó. Ez a név ismerősen csenghet a történelemkönyvekből, hiszen a magyar történelem emléke lengi be a helyet. Bizony itt, ezen a területen zajlott a hírhedt isonzói csata az első világháborúban. Az alig tíz kilométerre fekvő Kobaridban található múzeumot érdemes megnézni, ami ennek a csatának a történetét meséli el.
A tolminka-szurdok felé vezető úton; első világháborús magyar temető. Eleink nyugszanak itt
A mi kis történetünk viszont most nem az Isonzóról szól, aminek a legfőbb oka, hogy ott jártunkkor be volt zavarosodva az elmúlt napok esőzése nyomán. Így esett a választás a Tolminkára, ami csak néhány kilométeres hossza miatt egészen tiszta tudott maradni. A következő kép azt mutatja, ahogy a Tolminka belefolyik a Socába. Jól látható a tejszerűen opálos türkiz Soca víz és a kristálytiszta Tolminka határa. Nyilvánvaló volt, hol kell horgászni. …és az is nyilvánvaló volt, hogy ezt a gájdok is tudják. Így korán kell indulni, ha nem egy véresre ostorozott vízen akarunk tömegek után kullogni.
No de, lengetőzzünk végre.
Most érdekes dolog fog következni, a horgászat alatt folyamatos kontaktban voltam Köstollatahorogra Zolival, mivel nagyon gondolkodós peca volt és volt időm írogatni. Nem az a folyton dobálós horgászat, hanem a felmérem a terepet, hol állhatnak a halak, honnan tudok dobó pozícióba kerülni és hogyan tudom úgy prezentálni, hogy azon a kritikus egy méteren… Ilyenkor, ha megtaláltam a dobópozíciót, mindig tartok egy szünetet, hogy elfelejtsenek, megszokjanak a halak és csak utána kezdek mesterkedni. Volt időm írogatni. Úgyhogy most ezt a Zolival történt beszélgetést, fogom vágatlanul beollózni, mintegy élő közvetítésként, majd utána hozzáfűzöm a magyarázatokat, fílingelést.
Tehát a jelenet: Állok a Tolminkában és lengetőzöm. Halk pitty a telefonomból. (A beszélgetés nem folytonos, lehet, hogy órák is telnek el két üzenet között.)
Zoli: – Na, helyzet? Működik?
Kocka: – Még tenkarázom. Eddig egy kapás, de nem akadt meg. Láttam a halat, ahogy lefordult. Egészen világos, bézs színűek a kérészlárvák, úgyhogy most próbálom a leg világosabb, természetes színű csalikat. Ennyire világos viszont nem sok van. Még forgatok pár követ, hátha találok valamit, amihez hasonló csalijaim vannak.
Zoli: – Még az ilyen nehéz vizeken, mindig rápróbálok hosszú nimfán a hangyára… Hányszor segített már ki betliből?!
Kocka: – Már próbáltam.
Kocka: – Most itt állok, irgalmatlan nagy pisztrángok a szikla alatt. Az egyik ráfogott a sztrímeremre és azonnal el is engedte. Olyan 4 méteres gödör lehet. Most várok egy kicsit és megpróbálok rájönni, mit kellene csinálni.
Elképesztően nagyok! Remeg kezem lábam. Viszont csak ezekben a mély gödrökben látni halat.
Zoli: – Azt nem mondom, hogy nem esz meg a sárga irigység így ebédszünetben, egy félkész medencében ücsörögve… 🙂
Kocka: – Vagy egy mély gödörből piszkálok ma ki egy hatalmasat, vagy betli.
Na megyek, megpróbálom szemből feléjük húzni.
Zoli: – Csak meg lesz…
Kocka: – Egy kicsi azért sikerült.
Zoli: – Kicsi???
Innen azért nem tűnik olyan kicsinek. Gratulálok.
Ez az igazi online peca. Mintha ott lennék. Igazi élő közvetítés. 🙂
Lehet, majd este bátrabbak lesznek.
Kocka: – Azóta két kapás is volt. Nagyon óvatosak.
…és igen, ha látnád mi van itt, ez kicsi szeleburdi.
Csipkedik bakker! Végignéztem, ahogy egy ötven körüli leköveti a revírjén belül (kb. másfél méter) és hátulról csipkedi. Háromszor megcsinálta, aztán nem érdekelte többet.
…
Szóval. Nem sikerült többet megfogni. Szünetet tartok, aztán egy délutáni etap. Ahogy sztrímerre váltottam, egymást érték a kapások, lekövetések. Még négy halat sikerült fárasztani, mind a négynél azt éreztem, hogy lehetetlen, hogy elmenjen, biztosan ülnie kell a horognak ilyen erőknél. (F314 horog) Kettő nagyon nagy volt. Az egyik olyan brutál volt, hogy utána kellett mennem, mert nem bírtam ellen tartani a tenkarával. (Tényleg nagyhalas tenkara, nagyon él nagy halaknál)
…Ja, tökéletes volt a tenkara ide. Nem kellett legyes botra váltanom, mert csak a nagy gödrök mélyén voltak a halak és felesleges lett volna messziről dobálni.
Most megyek, merengek a fárasztásokon. Azt hiszem mindet úgy vesztettem el, hogy lefordultak folyásirányba. Nem tudom, hogy hogyan lehetne ezt kicselezni.
…
No, a végére még négyet sikerült elcsípni…
Annyi volt a titok, hogy brutál agresszíven kellett fárasztani őket, hogy ne tudjanak folyásba fordulni.
Zoli: – No, majd a blogon megnézem. 🙂
Nos, a zanzásított közvetítés eddig tartott és a profik nyilván le is vették az összes fontos infót, de csámcsogjuk végig még egyszer. Legelőször is egy fontos adalék infó: A napijegyen az áll, „tilos minden nemű kapásjelző és hozzáadott súlyozás használata!” – hát, azt is írhatták volna: belépés csak vérprofiknak. 🙂 Ilyen húzós vízen, ahol ráadásul a halak a verőfényes napsütés és a sok zaklató horgász miatt a mélyületek alján kucorognak, extra súlyozás nélkül azért nem egyszerű. Így, aki ide készül, érdemes pár nehéz legyet kötni.
Nem furcsa módon a kezdő taktikám nem működött. Kezdőnek, kezdő taktikája?! …no hisz. A nimfázást erőltettem, mert csak az járt a fejemben, hogy agyonhorgászott víz. Sőt, hogy nem jöttek a kapások, egyre kisebbeket pakoltam fel, s végül Zoli mikro-nimfáit is bevetettem abból a kis kincses pakkból, amit idefelé, – náluk tett villámlátogatásunk alatt füstölögtünk össze, míg sült a rostélyon a házi hamburger és gyöngyözött a fröccs. Nagyon becses kis pakkocska, de nem, most ez sem működött. A szárazat gyorsan kizártam, amikor egy csapat látott hal fölött elúsztattam néhányat és csak a teljes érdektelenség kísérte le őket.
A fordulatot a nagy szikla hozta, ahol az irdatlan dögök álltak. Vertikálisan forgó víz, igazi mosógép, itt esélye sincs egy nimfának. Figyelem, itt a visszaforgó áramlás miatt a nagy dögök a fő folyás irányába állnak! Tehát, ha felfelé sétálunk, akkor szembe fognak állni velünk. Úgyhogy csak megfontoltan sétálgassunk, ha meg is akarjuk fogni őket. Az nyilvánvaló volt, hogy ekkora mamlaszok nem fognak szúnyogokért kapkodni, ők bizony már rég szinte csak halat esznek. Így jött a sztrímer. Egy esélyes szitu, mérnököljük ki a tervet! – gondoltam. Arra jutottam, hogy úgy fogom mögéjük juttatni a legyet, hogy ne keltse táplálék képzetét, majd mögülük fogom elhúzni hörpintésnyire az orruk előtt. Hagytam átnedvesedni a frissen felkötött sztrímert a lábam alatt, majd úgy ejtettem a mosógépbe, mintha nimfát akarnék a fenékre küldeni, laza zsinórral. Így sztrímerem moszatfoltot imitálva került mögéjük, alájuk a gödörbe. Innen indult meg a bajba került kishal sztorija. És működött! Egy alig látható hajlással oda traverzált az egyik behemót és ráfogott a legyemre. A zsinór megfeszült, a tenkara spicce lassan bólintott és a behemót már le is vágta a turpisságot, engedte is útjára műlegyemet. aaaaaaaaaaaaaahhhhhhhhhhhbakkkkeeeeeeeeeeeer A rafkós debella úgy fogott rá a legyemre, ahogy ArtÚr vizslám teszi, amikor kislányom kínálja jutalomfalattal. Egy perc/centiméteres sebességgel ráközelít, majd ugyanezzel a sebességgel összecsukja a száját, mintha lassított felvételt néznénk.
Sokkos állapotba kerültem. Irdatlanul lealázott a kvalifikált jószág. Lerogytam a mögöttem álló kőre és sokkolódtam még percekig.
Oké, a csali meg van, egy lépéssel beljebb vagyunk.
Ilyen szituban az ember hajlamos megszemélyesíteni ellenfelét és olyan tulajdonságokkal felruházni, ami irreális. Mégis, ahogy ücsörgök; …az egyik gigant szépen emelkedni kezdett, majd – mintha kinézett volna, hogy ott vagyok-e még – fordult egyet a felszínen. Nem szedett az semmit, csak sarkon fordult és az egész banda eltűnt a szikla alatt. …Na, menj már?!
Lejjebb sétáltam hát, majd át a túlpartra és ott fel a szikla fölé. Nem siettem, felejteniük kellett nekik is, nekem is. Beálltam pozícióba a szikla fölé és kivártam. Amikor úgy éreztem eljött az idő, lendült a bot. A sztrímer toccsant a visszaforgó túloldalán, a zsinórt a szikla oldalán húzva, vezettem be a gödör mélye felé legyemet. Kemény ütés, hatalmas bólintás, és rakkendróóól! Meg van az első halam a Tolminkából. Ej, de komoly próbája volt ez legyes tudásomnak. De meg van! Diadalt kellene éreznem, mégis halványan keserédes az élmény; kicsit úgy érzem magam, mintha Aladin kincsesbarlangjából egyetlen árva ezüst kávéskanállal tértem volna vissza. Itt ma már nem terem babér, indultam hát tovább.
A sztrímer működött. Barna marabu farok, súlyozás, oldalra két vörös kakasnyak toll, a horogszem mögé pedig fácánnyak toll feltekerve. Vagy hasonló téma oliv színben. Semmi extra, semmi hot spot, minél természetesebb volt a cél. A technika pedig nem sepregetés. A keresztben úszó sztrímert nem kajálták be. Lefelé dobáltam és sodrással párhuzamosan apró, 10-30 centis pöcögtetésekkel kerülgettem a köveket, imitáltam a sodrásban igyekvő-megpihenő apróhalat.
Ennél a technikánál is nagy előnyt jelentett a tenkara. Tökéletesen tudtam kormányozni a legyet ott, ahol a vastag, tehetetlen legyezőzsinór simán elhúzná a sztrímert kikanyarintva az áramlás irányából. Főzsinórnak négyes level line sárga fluorokarbont használtam, bothossz + 1 méter hosszban és a tippet is fluoro. Így a vékony zsinórral az erős sodrásban is tökéletesen tudtam vezetni a sztrímert.
Spicc a víz felett éppen (tenkarától nem megszokott módon), a zsinór szinte párhuzamosan fekszik a vízre, így a sztrímer 5-10 centiméterrel a felszín alatt tempózott és tökéletesen irányítható volt. Ezzel a technikával még egy nagy előnyöm volt. A vízre hajló bokrok alatt simán le tudtam engedni a sztrímert, mint moszatcsomót és a tökéletes helyen tudtam visszafelé végigvezetni. Így olyan helyről is sikerült halat kipiszkálni, amit előttem véresre dobáltak.
Meg is elevenedett a víz, akció dússá vált a horgászat, de a trófeák még mindig nem jöttek. Két további nehézséggel kellett szembenéznem, mivel nem szoktam a kupleráj pecához. Az első, hogy a komolyabb egyedek szinte kivétel nélkül csak lekövették a legyet és a fentebb ecsetelt módon hátulról finoman ráfogtak, majd elengedték. Háromszor néztem végig, ahogy egy szebb darab (érdekes vörösesnek tűnt a víz alatt), a másfél méteres revírjébe érő sztrímert először csak leköveti, majd a második húzásnál finoman ráfog, a harmadiknál pedig már csak annyira követte le, hogy felismerte, ez ismét ugyanaz és rá se hederített többet. Nem tudom mi a megoldás ilyen helyzetben, de nem is biztos, hogy fontos infó számomra. Az ilyen szájonrángatott jószágokat már nem bánom, hogy nem fogom meg, még én is. A második meglepetés a fárasztáskor következett be. Sorra fordultak a halak egy szempillantás alatt sodrásirányba lefelé és már el is vesztettem őket.
Alapvetően az a horgász vagyok, aki finoman fárasztja a halakat. Igyekszem nem halálra rémíteni őket, hogy ne kezdjenek élet-halál tusába. Így a legtöbbször csak méltatlankodva forgolódnak addig, míg szákban nem találják magukat. Persze ilyenkor a szákolás pillanata kulcskérdés. Soha nem tolom a szákot a vízbe, csak amikor olyan pozícióba hozom a halat, hogy egy hirtelen alányúlással kiemelhetem őket. Így ritkán van alkalmuk megriadni a száktól. Mivel ezzel a módszerrel még talán soha nem kellett hosszasan élesztgetni halat a visszaengedéskor (viszont fényképezkedni határozottan nehezebb. De annyi baj legyen 😉 ), valamint a felszerelés erejéhez képest kimondottan nagy halakat is meg tudok fogni, ez vált szokásommá. Na, ez a módszer itt most csődöt mondott. Ezek a kitanult szabaduló művészek az első adandó alkalommal nekiiramodtak folyásnak lefelé, és már le is akasztották magukat. Így, nem maradt más, az akasztás után a legfontosabb teendő volt, hogy határozottan meg kellett akadályozni a folyásba fordulás minden kísérletét.
Ennyi titkot kellett megfejtenem, hogy ne lógó orral, hanem a sikeres cserkelés, megfejtés és szép küzdelmek élményével zárjam a napot. Nagyon tanulságos horgászat volt. E mellett élménydús és nem utolsó sorban, eredményes. Bár nem szeretek olyan helyekről áradozni, amit nem mindenki engedhet meg magának, mégis azt mondom, a Júlia Alpokat mindenkinek látnia kell. Azt pediglen legyezőbot nélkül ne tegyük, mert nagyon fog fájni ha csak nézegethetjük ezeket a vizeket. Nem lesz olcsó. A háromnapos C&R napijegy ára 173 Euró, míg ha meg is akarjuk sütni a halat a Soca partján vacsorára, akkor 202 Euró. Bár a halak mérete és sűrűsége meggyőző, kezdőknek csak abban az esetben ajánlom, ha egy profi legyes szárnya alatt küzdhetnek meg a kihívással. Mert itt kihívás az bőven akad, még a gyakorlott legyeseknek is.
Hát így történt a kalandom, hogy magamévá tettem Júliát egy kuplerájban. Bájai még mindig feledhetetlen élményt nyújtanak és biztosan benézek hozzá újra – a Socára – ha legközelebb arra járok.
