Hangulatok Mostar környékéről.
Mivel ez a bejegyzés, mintegy kitérőként született, a Neretva bejegyzéshez, először olyan – beszéljenek a képek – stílusban akartam megmutatni a várost. De a képekhez tartoznak illatok, ízek, hangulatok, mosolyok és tekintetek, így csak be kellett fűznöm néhány gondolatot is. A precíz, átfogó útleírást meghagyom az utazó-bloggereknek, de ahogy bennem is nyomot hagyott ez a világ, úgy járja, hogy feltűnjön a virtuális emlékeimben is. Hogy hogyan kerültem ide, az már kiderült a Neretva bejegyzés soraiból.
Az utazás.
Pár gondolat a közlekedésről, mert ezzel találkozunk először és már itt érezzük, hogy „máshol” járunk. A bosnyák határt átlépve letérünk az EU ritmusáról. Meglassul a forgalom és ha nem akarunk idegbetegek lenni az út végére, a legjobb, ha átkapcsolunk kalandozó, nyaraló üzemmódba. Én gyakorlott sofőrnek vallom magam, de teljes rejtély övezi számomra azt a logikát, ahogy a sebességkorlátozásokat kellene értelmezni Boszniában. A házak között 80-as tábla, a prérin 30-as, titokzatos összefüggésekben. Képtelen voltam megfejteni, mint ahogy azt is, hogy egy sebesség korlátozás meddig érvényes. Így azt a – számomra kiborító – taktikát választottam, hogy beálltam egy helyi autó mögé és az ő tempójában autóztam. Már, ha mertem. Úgy tűnt, mintha két sofőrtípus létezne. Az egyik, aki retteg a rendőrtől és – mivel szerintem ő sem tudja, hogy az adott területen mennyivel lehet haladni – következetesen 65 km/h sebességgel halad mindenhol, a másik, akire – annak ellenére, hogy rendszeresen látni rendőri ellenőrzéseket – úgy tűnik, nem vonatkoznak a szabályok és százzal repeszt a 30-as táblánál is. Érdekes. De legalább beadja a fílinget, hogy elhagytuk az EU-t.
A táj akkor kezd érdekessé válni, amikor elérjük a Dinári hegységet. Megjelennek a monumentális perspektívák.
Mielőtt az arab terroristák jutnának eszünkbe egy minaret láttán, jusson eszünkbe, hogy nincs egyetlen vallási gyülekezet sem, aminek tagjai annyi embert pusztítottak volna el, mint a mi keresztény kultúránk. Mi sem vagyunk szentek, ahogy ők sem terroristák, csak mert muszlimok. A lényeg amúgy is a háttérben van. Az úton egyre sűrűbben megjelennek a mecsetek is, hiszen itt együtt él, muszlim, katolikus, ortodox. …és ez adja ám a pikáns ízét e világnak.
A Konjic – Jablanica – Mostar szakaszra érdemes pihenőt tervezni. Gyönyörű vidék. Ha fáradtak is lennénk, elmúlik az ‘érjünkmároda’ érzés és a helyét átveszi, a ‘hurrányaralunk’. Az út mellett itt-ott árusok, lehet enni, inni és mindenféle helyi, hegyi, kézműves portékák között turkálhat az asszonynép. Meglepő mézválasztékkal találkozhatunk, de azt azért érdemes tudni, hogy egy jó magyar termelői mézhez szokott ízéknek ezek csalódást fognak okozni. Ezek csak méz jellegű készítmények, valami féle ízesített mézszirupok, amik viszont tökéletesek egy baklava sütéshez.
Mostar.
Megérkezvén Mostarba hirtelen belecsöppenünk az élő történelembe. Európa és Ázsia (a közel-kelet) kapujának Isztambult tekintjük – hiszen fizikailag is itt találkozik a két kontinens – mégis, a mosztári utcákat járva egyértelmű a felismerés, hogy Európa és a közel-kelet kulturális kapuja valójában maga a mosztári Öreg híd. Ez nem „csak egy híd”.
A Neretva folyó nagyjából észak-déli irányban szeli ketté a várost, így elválasztva keletet a nyugattól.
A város nyugati felében a keresztények élnek, míg a keleti oldalon muszlimok. Oly annyira, hogy pl. a keleti oldal vendéglátó egységeiben a muszlim kultúrát tiszteletben tartva alkoholt sem forgalmaznak. Az Öreg híd pedig maga a szimbolikus kapu, a két kultúra között.
…és itt visszakanyarodok picit az „élő történelem” kifejezésre, ahogy korábban használtam. Nyilván, ha az ember ellátogat egy történelmi helyre, elolvassa annak történetét, majd oda érve a múltat csodálja meg. Mosztárban viszont nem csak a múltat érzi a látogató. Őskori leletek bizonyítják, hogy már a vaskorban éltek itt emberek. Mindig is szimbolikus szerepet kapott a történelem folyamán és – biztosan emlékszünk rá a hírekből – még a mi életünkben is háború dúlt rajta.
A háború nyomai talán kicsit imidzsévé váltak Mosztárnak.
De a történelem nem ért véget, a történelem most is íródik, ha ez nem is mindig tűnik fel. Az alábbi képen a kereszténység 2000. évfordulójára emelt 33 méter magas kereszt tornyosul – világítótoronyként a város fölé – úgy, hogy ez a muszlim oldalról mindenhonnan látva hirdeti, ez itt már a keresztény birodalom. (Érdekes viszont, hogy a keresztény oldalról egyáltalán nem lehet látni.) Hm. Ahhoz képest, hogy az első keresztényeket a XIX. században engedték be maguk közé a muszlimok letelepedni. Kicsit, mintha az oroszlán bajszát húzgálnák ezzel a keresztények. Ezt támasztja alá az a mendemonda is, hogy a nyugati oldalon álló ferences templom tornyát a világ legmagasabb templomtornyaként akarták megépíteni, amit már a Pápa sem nézhetett tétlenül és letiltotta a terveket. (Így most csak 107 méter) De ne gondoljuk, hogy valami forrongó, veszélyes világ lenne ez. Mi, kis feleségemmel alapvetően kalandozós típusok vagyunk. Szeretünk elkóborolni arra, amerre csak a helyiek járnak, beülni oda, ahova csak a helyiek ülnek be és azt enni amit a helyiek. Barangolni eldugott városrészekben és meglesni kicsit, hogy élnek ott az emberek. Egyetlen olyan pillanata nem volt a mosztári csavargásoknak, amikor felmerült volna bennünk – akár késő este is -, hogy na ide azért jobb, ha nem megyünk be. Ami sajnos már nem mondható el sem Londonról, sem Berlinről és már talán Budapestről sem.
No, de turistáskodjunk végre kicsit.
Mosztár egy mediterrán hangulatú város, épp csak a tenger zúgása hiányozna, ha nem zubogna rajta keresztül a szilaj Neretva szürreális kékjével. Fő ütőere a bazársor. Hát, ez a hölgytársaságnak valami olyasmi, mint a horgásznak a Neretva. Dallamok, ízek, illatok és globális zsivaj felhőjében hömpölyögnek az esték. A konyhák birodalmában barangolva sokszor rémlenek fel ismerős ízek, emlékeztetve arra, hogy a mi magyar konyhánkra milyen nagy hatással volt a török uralom. Néha egészen hasonló ízvilág bukkan fel, mint a mi hajdani sátoros parasztlagzijainkban. Érdemes kísérletezni. Csak egyetlen tipp, a helyi halleves halványan emlékeztet a mi halászlénkre, mégis, egészen új, nagyon pikáns különlegesség.
A legsűrűbben talán a spanyol különböző nyelvjárásait hallani és rengeteg a japán turista is. Érdekes módon német ajkú turistákat mindössze kétszer hallottunk egész ott tartózkodásunk alatt és a helyiekkel is elsősorban angolul lehet kommunikálni. Mindössze két kocsmárossal találkoztunk aki beszélt németül. Valamint természetesen a tömeg egy része muszlim utazókból áll. Esténként a bazársoron sörözgetve nagy tapasztalatot lehet szerezni abból, hogy milyen hatalmas különbségek vannak a muszlim kultúrában és mérhetetlen butaság sarkított egyenlőséget húzni a terrorizmus és a muszlim világ között. Nagy tapasztalat. Egyszóval még a tömeg is eltér attól, amit az EU-s üdülőhelyek környékén megszoktunk és ez olyanná teszi az utazást, mintha nem 660 kilométerre lennénk Budapesttől, hanem a többszörösére.
Rengeteg a látni való és ízes kontraszt az is, hogy mennyire más arcát mutatja a város különböző napszakokban. A szolgáltatások nem maradnak el az EU-s normáktól. A szállásunk tiszta volt, rendezett valamint stílusos és ezt megfejelve, minden egyes reggelinél is meg tudtak lepni. Az árak pedig nagyon reálisak. A ‘húzzukleaparasztot’ mentalitásnak a nyomát sem láttuk a városban. (Lenne mit tanulnunk tőlük vendéglátásból)
Kalandozzunk még a környéken is kicsit.
Hát, töredelmesen bevallom, a Kravica vízesést „B” tervként ajánlom. Nagyon szép természeti jelenség, de ezekkel a képekkel nagyjából mindent meg is mutattam. A vízesés alatt tovább lehet követni a folyamot, egy következő kis vízesésig, nagyjából olyan világban, mintha a Tisza-tó valamelyik zegzugában járnánk, csak a víz színe más és a tömeg. Szép, szép, de annyira nem fogott meg.
Amit viszont nem szabad kihagyni, az Blagaj. Képzeljünk el egy sziklameredélyt, aminek a tövében egy forrás fakad. Na, akkor most képzeljük el, hogy annak a forrásnak a vízhozama 352 m³/s. Wow, ahogy a művelt Csehszlovák mondaná. A sziklapárkányból egy komplett folyó tör elő elképesztő azúrral és másodpercek alatt csontig hatoló hőmérséklettel. Mindezt pedig egy ötszáz éves derviskolostor díszíti diszkréten.
…és innentől beszéljenek inkább tényleg csak a képek
A derviskolostor
No, kedves horgászfeleségek?! Megjött a hangulat egy Neretva horgászkiránduláshoz? 🙂
