Őőőő, kicsit zavarban vagyok, mert mostanában, ha új horgászvízről mesélek, akkor mindig ömlengés lesz belőle. Hogy miért is lehet ez? A válsz banálisan egyszerű. A legyező horgászat. Hihetetlen helyekre visznek engem ezek a legyek.
Alapvetően hegyi ember vagyok (ha más nem, a modorom ezt igazolja 🙂 ) és ha tehetem, ormokkal, szurdokokkal díszletezem kötelességektől mentes pillanataimat. Tettem ezt régen áramlatokon lovagolva, repülve felettük, vagy sáros bakanccsal erdők mélyén, ágroppantó csendben kalandozva, mostanában pedig ha tehetem horgászbotot is tűzök a hátizsákba és a csobogó völgyek rejtekét cserkelem. Túrázni egyet és közben fogni néhány kifürkészett hegylakót, micsoda fényűzés ez?!
Szóval, ahogy már előző bejegyzésemben meséltem róla, egy családi kirándulás alkalmával találtam ezt a kis gyöngyszemet, a Swarzer Regent.
…hosszan gondolkodom, hogyan is folytassam, mert azt hiszem kicsit beleszerettem. Így, mivel szégyenlős típus vagyok és nem szeretem kiteregetni a szennyest, azt hiszem maradok a tárgyilagos beszámolónál. Tehát ismét a Bajor Erdőn járunk, azon a vidéken, amit sokat mondóan „Bajor Kanadának” is becéznek. Budapesttől 600km.-re, Regen városának közelében. Nem a tűhegyes Alpok világa. Lekopott röghegység, nagyjából mint az Északi középhegység, viszont jóval vízgazdagabb, nagy boldogságára a bőrnadrágos legyezőhorgászoknak.
A folyó ezen szakasza a Regen városi horgászklub kezelésében áll és vannak olyan kedvesek, hogy adnak ki vendégek részére is napijegyet. Ez Németországban nem olyan egyértelmű, mint otthon. Rengeteg gyönyörű víz van, amit a klubok, csak a saját klubtagjaik részére tartanak fent, idegent nem engednek rá. Hát, meg is látszik az állományokon és a környezeten. De visszatérve, a lényeg, hogy itt 25 Euro áron, bárki válthat belépőt a paradicsomba – azaz napijegyet – a városi benzinkúton és már indulhat is a kaland. Egyetlen feltétele a német állami jegy, tehát vagy német horgászigazolvány, vagy ennek a három hónapig érvényes turista változata. (Aminek megszerzéséről már írtam a „A hírhedt német horgászigazolvány megszerzése” című bejegyzésben.)
Ezzel a napijeggyel egy négy kilométeres szakaszra kapunk belépést, egy legyezőbottal (és csak legyezőbottal), amin egy #8-nál nem nagyobb szakáll nélküli horgot alkalmazhatunk, külső nehezítés nélkül. Tehát a zsinórra nyomott ólomsörét tilos. „Mivel számíthatunk komoly harcos fárasztásokra, ajánlott a #5-6 botkategória” – áll a leírásban. (Talán reklámduma, talán nem. 🙂 ) Októbertől kezdődik a galócás szezon, ilyenkor 50 Euro a napijegy, de ez egy másik történet (lesz egyszer talán).
Erre a pecára ketten indultunk Ricsivel. Sajnos most Zoli kimaradt bokros teendői miatt, de a peca után akkorát áradoztunk neki, hogy már betervezte, hogy csinál ott a jövő héten egy magányos, ottalvós pecát, biztosan ő is elmeséli majd az élményeit a blogján. Kíváncsian várom.
Bár a legyezéshez nem kell korán kelni, mi már fél hatkor befutottunk a benzinkútra. Egyrészt, mert be voltunk sózva, másrészt mivel délutánra ismét zivatarokat jósoltak. Ott egy pillanatra elszontyolodtunk, mert kiderült, hogy a kút szombaton és vasárnap csak hétkor nyit. Okés, semmi gond, akkor irány a víz, csináljunk egy bejárást, így legalább nem élesben kell megfejteni a vizet. Nos, a helyről talán sokat elárul, hogy csak fél nyolcra értünk vissza a kúthoz és Ricsi valami ilyesmit mondott; ” – Hát, ha ma egy percet sem pecáznánk, ez a kirándulás már akkor is megérte volna.”
De pecáztunk persze. Jaj, de jó is volt nekünk! 🙂
Rengeteg halat láttunk, amikor végigjártuk a vizet. Így – túlesve a formaságokon – berontottunk a mederbe és vadul lengettünk, csörtettünk, hogy végre megfogjuk az elsőt. De nem jött! Talán egy óra is eltelt, mire ráébredtünk, hogy olyan nagy elánnal kezdtünk bele, hogy a halak már messziről kiszúrtak és bár nem zavarta őket, hogy ott vagyunk, tisztában voltak vele és ez elég volt ahhoz, hogy ne táplálkozzanak, csak kedvesen úszkáljanak körülöttünk. Akkor megbeszéltük, hogy taktikát váltunk. Megálltunk a mederben és csöndben maradtunk, nem mozogtunk. Én tekertem egy cigit, azt mondtuk, míg elszívom, addig kushadunk némán és csak utána kezdünk dobálni. Egy ilyen helyen öt percig némán állni nem, hogy nem unalmas, hanem mintha csodaország kapuja nyílna közben szép lassan. A beolvadás a természetbe, a ráhangolódás, az Isten szemével látás… (…hát tudjátok, ez a dilim 🙂 )
…és láss csodát, működött. Ricsi egy #4-es bottal és száraz-léggyel,
én pedig tenkarával nimfázva. Mindkettő működött.
Abban már az elején egyetértettünk, hogy ma sokat fogunk tanulni. Nem egyszerű pálya. Vannak olyan szakaszok, amiket az álom kategóriába sorolnék, de sok olyan, ahol meg kell küzdeni, hogy pozícióba kerüljön az ember. Itt-ott asztal méretű sziklák karcolják a felszínt és görögdinnye méretűekkel van a környék meghintve, hogy lehetetlen legyen észrevétlenül megközelíteni az ideális támadó pozíciót. Vannak szakaszok, amiket egészen ellep a folyó hínár és ezek mellett sem mehet el az ember érdektelenül, mert minduntalan kifarol belőle egy-egy gyönyörűség. Alapvetően olyasmi, mintha az Ils kistestvére lenne. Hasonló meder és ugyanaz a wiszkikóla színű viz. (Most, hogy leírtam, tulajdonképpen valóban a kistestvére. Egy bölcsőből erednek, a Bajor-erdő fenyveseivel hempergőzve festik magukat meszticre és mindketten a Dunával kelnek nászra. Az Ils Passaunál, A Regen Regensburgnál.)
Szinte mindenhol gázolható, de a magas partról célszerű először átnézni a vizet, hogyan érdemes megközelíteni az ígéretes helyet, vagy a látott halat. Legtöbbször magát a jószágot is, vagy a szedését látni fogjuk, így már céltudatosan, a medret ismerve begázolni és támadni. Én csak sebeseket fogtam, Ricsi egy 50 cm körüli domolykót is. A domi méretkorlátozása egyébként 45 cm. 🙂 Láttunk még rengeteg jászt és valószínűleg paducokat. Külön öröm volt számomra, hogy talán alig 15 centis sebest is sikerült fognom, ami a természetes szaporulatra utal. A fehér-halakat a méretes domolykó kivételével kötelező visszaengedni. Nyáridőben kajakosokkal is fogunk találkozni. S ok amatőrrel is, akik épp azon a sziklán fognak fennakadni és rémülten csapkodni az evezővel a vizet, ahol épp a hatalmas trófeánkat cserkeljük. Fogadjuk el, hogy ez így van, mi épp olyan vendégek vagyunk mint ők. Csak vigyorogjunk és egy nagy Szervusz-szal köszöntsük őket. (A német nyelvterületen a természetjáró emberek szervusz-szal üdvözlik egymást) Ezen a vidéken, még köszöntik egymást az emberek, ráadásul fennhangon, mosolyogva, ahogy ez otthon már csak a koca turisták hatókörén kívüli tájakon szokás.
Nagyon változatos, szemet gyönyörködtető víz. Kiválóan alkalmas arra is, hogy a családdal kiránduljunk egyet. Élvezni fogják. Közvetlen a parton mohos ösvényen barangolhatunk velük együtt. Ilyenkor még gázlónadrág sem kell. Mindössze csak arra kell ügyelni, hogy ne órákig faggassunk egy követ, hogy elunja magát a kiséret. A túra közben folyamatosan fogunk halat látni, ha egyet – kettőt rögtönözve kilegyintünk belőlük, az a családnak is élvezetes lesz és cseppet sem unalmas.
S ha valaki kedvet kapott, hogy ellátogasson, akkor klikk a következő képre.
