Blog

– „Apa, köthetek én is egy legyet? Ellestem ám tőled, hogyan csinálod.”

Hát mit mondhat erre egy apuka? Elő a régi satuval, kerestem néhány húskampó méretű jighorgot, hogy boldoguljon vele a gyermeki kéz és nekiálltunk legyet kötni kettecskén. Sok színes tollal lehet játszani. Hát persze, hogy tetszik egy hét éves kislánynak.

Az eredmény pedig egészen meglepett. Tényleg elleste tőlem. Az én első legyemet inkább nem is tenném mellé szégyenkezve. Moira választotta az anyagokat és ő is kötötte segítség nélkül. Én csak a végkötést csináltam meg és a szemeket ragasztottam fel, kívánsága szerint.

No, de ezt a kis szösszenetet csak az apai büszkeség íratta velem. A helyzet az, hogy mostanában ritkán jutok ki egyedül pecázni. A dolog úgy kezdődött, hogy kijárogattunk a Dunára strandolni. Szerencsére egy dunai homokzátony az egész családnak komfortosabb, mint egy fazonra nyírt szardíniás élménystrand. Úgyhogy napozás, pancsolás, apa pedig nyilván horgászgat közben. Ilyenkor persze nem trófeákat cserkel az ember, hanem mozgalmas, szórakoztató és nem utolsó sorban a gyermeknek is nagy mulatságot okozó apróhalazás a projekt. Erre pedig létezik-e alkalmasabb eszköz, mint a tenkara?!  Kapkodtam a sügereket, küszöket, Momó játéka pedig, hogy visszaengedte őket. Egyszer aztán az egyik sóderzátony alján derékig gázoltunk együtt és a legyeket elkezdtem egészen part mellé odaszúrogatni. Odacsobbantottam és azonnal kirántottam folyamatosan ismételve. Erre persze, hogy előkerültek a domik is, amik a maguk 25 centis átlag méretével már ellenkezve cikáztak előttünk a vízben, fárasztás közben.

Momó karnyújtásnyi távolságból csodálhatta a harcos kis jószágokat ott, a vízben állva közöttük. Hát, ettől egészen extázisba esett és itt meg is pecsételődött a sorsom. Este már azzal állt elém, hogy ő is pecázni akar és holnap mindenképp velem jön horgászni. Készítsek el neki is egy horgászbotot. No, ennek a fele sem tréfa – gondoltam – és előkapartam a garázsból egy spiccbotot. Persze azonnal felmerült bennem, hogy akkor kezdjük mindjárt a nimfázással, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot és a klasszikus zsebpecás szereléket állítottam össze. Így másnap kettesben indultunk horgászni.

…és kezdtük az elejéről, ahogy azt kezdtem annak idején én és te és mindannyian.

Az első nap még nem tudtam csontit szerezni, így maradt a tényleg nagy klasszikus, a paprikás kenyérgyurma. Persze így nekem a peca helyett a csalizás, asszisztálás lett a feladatom. De legközelebbre már beszereztem csontit és megtanulta a csalizást, a horogszabadítást, visszaengedést… Önállóan horgászik. Hah, gondolnánk, akkor végre apa is nekiállhat a komolyabb prédák cserkelésének a kőruganyról. De nem, a női lélekben a horgászat is – mint megannyi más – a szociális tevékenységek közé tartozik. Tehát apa nem megy odébb, hanem marad és traccsolgat, pecázgat, mert most ez  program. 🙂 Nem baj, ez is horgászat és nagy élmény. Főleg, hogy:

Ott tartottunk éppen a pecasuliban, hogy próbáljuk meg a szereléket finoman beejteni, hogy ne zavarjuk meg a halakat. Meg is mutattam. Alsó lendítéssel, mint a pihe érkezett a cucc a vízre. Aztán Momó persze, ahogy szokta – és tetszik neki – hátulról lódítva toccsantotta továbbra is a készséget. A következő pillanatban azt veszem észre, hogy bevág és a finom spiccbot karikába pördülve mutat a víz felé. – „apapapaaa! hatalmas halat fogtam!” Hirtelen nem is tudtam, hova kapjak. A fényképezőhöz, vagy a bothoz. Mellé ugrottam és nyugtatva adtam neki az instrukciókat; tartsad, ne emeld, irányítsd… Épp csak annyit nyúltam bele, hogy a mutató újamat a bot végére tettem egy pillanatig, hogy érezze, milyen szögben kell megtartania a botot. Aztán ők ketten megküzdöttek. Momó szépen kivezette a lapos parton és megfogta élete első igazi nagy halát.

Hát így telik a nyár, Momó azonnal csatlakozik hozzám ha horgászatról van szó és járunk kettecskén pecázni. Nem gondoltam, hogy így lesz. Néha elmerengtem, hogy a fiús apukák ilyenkor már együtt járják a vizet, de nem éreztem ennek hiányát. Viszont örülök, hogy megélheti ezeket az ősi ösztönöket. Az önfenntartás ösztönének örömét. Mert azzal a hallal már jóllakhatott volna a világvége közepén és tudattalanul ez megerősíti az embert önmagában, hogy képes életben maradni a világban önállóan és ez szabadság, boldogság és a saját erő, hatalom felfedezése.

Aztán egyik nap, gondoltam, most már elmegyek egyedül is pecázni kicsit. Épp összepakoltam, amikor a családi tanács leszavazott, hogy kirándulni akarnak, erdőben. Hát, akkor menjünk, de – mondom – akkor gyorsan keressünk egy helyet, ahol apa is horgászhat végre kicsit, mert hetek óta csak Momó asszisztense vagyok a pecákban. Rákeresés, hol kapok ma napijegyet a Bajor-erdőn. Két találat, az egyik erdős képekkel. No akkor ide megyünk. Gondoltam túrázunk egyet a part mellett, én meg itt-ott belógatom a tenkarát. Már rég terveztem, hogy olyan családi kirándulásokat szervezek, ahol a túra közben itt-ott tenkarázom kicsit, mert annyira minimál a cucc, hogy egyszerűen kívánja az ilyen programokat. Már harci díszben állt a nyakamon a család, villámgyors rákeresés a Google Earthon a helyre. Ráböktem az első ígéretes pontra és bemásoltam a naviba. Napijegy benzinkúton, majd egy kis erdei földút és beérkeztünk egy parkolóba.

Négyen falatoznak az erdei asztalnál, körben legyes botok pihennek. Jó lesz ez! Málházás, indulás a parton. Az első nagyobb kő mellett két hatalmas jószág. Ennek láttán vissza a hatos botért. Úgy terveztük, hogy keresünk egy a csajoknak szimpi táborhelyet. Pár száz méter, meg van. Csajok örülnek, táborverés. Én már tűkön ülök, előkapom a tenkarát és már suhintom is a partról, amíg mammognak. Alattunk, fölöttünk szedések, de nincs időm kötözgetni, be vagyok sózva, úgyhogy marad a kebari killer bug, ami fel van kötve. Harmadik úsztatás, odaver, a csajok csak lesnek. Apu?! Te milyen ügyes vagy! Közben elkezd szakadni az eső. A képen is látjátok. Akkor még a csajok bebújtak a piknikpléd alá, hogy maradjunk még, ha így megy ez, de pár perc múlva már a zsinórt sem láttam a felhőszakadásban, így feladtuk. Elmentünk kajálni és vártunk, de egyre rosszabb lett a helyzet, úgyhogy hazajöttünk.

Viszont találtam egy csodaszép helyet, úgyhogy ide még visszajövünk és a következő sztoriban el is mesélem…