Egyenletes tempóban lapátolok. Tudom hova tartok, de a dimenzió új. Eddig vagy motoros ladikkal húztam végig a csatornán, vagy kenuval evezgettem hölgytársaságban, fajfenntartási ösztöneimtől vezérelve, horgászbot nélkül. Ma a Gólya-orr a cél, úgy öt – hat kilométer evezés és ahogy lapátolok szándékom felé, érdekesen más az ismerős útvonal.

Tiszatócsatorna

Olyan bezúmolt látószög. Jön a kilátó, Porong tava, a nádas a jobb oldalon, aztán a bal kanyar és ott vagyok. No de most más ritmusban következnek egymás után és sokkal több dolgot látok meg a részletekből. Mivel határozott a célom, nem lassítok, de megbeszélem magammal, hogy visszafelé mindenképpen megállok annál a bedőlt fánál – meg annál a kis öbölnél, meg ott a szakadásnál, meg meg meg… Nem is az a furcsa, hogy eddig ezeket ne vettem volna észre, de most teljesen macera-mentes lenne beiktatni egy-egy dobás erejéig ezeket a titkokat. Még egyet sem dobtam, de máris kezdek ráérezni a kajakospeca hatalmas kalandfaktorára. … Csábít is, hogy belekezdjek egy spontán cserkelésbe, de árad, egyenlőre maradok az eredeti koncepciónál; összehalazzuk a kajakot a Gólya-orr valamelyik kubikjában, ahol még tiszta a víz, aztán átadjuk magunkat az édes spontaneitásnak. Új bugyrokkal ismerkedvén, amik mellett mindig csak elsuhantam. Csuka ügyben – tudom – korábban kellett volna jönnöm, de fegyelmet gyakoroltam és első kajakos pecámat nem kezdtem sötétben. Lesz még idő tutira menni, hisz még csak most indul a szezon.

Csuxék családja pontos népség, normál esetben, ha velük randizom, akkor illedelmesen reggeli előtt jelenek meg és megvárom, míg felébrednek. Az öberaui Duna-holtágon szoktattak rá erre a pontosságra. A beömlő – öblítő zsilip – alatti bodorka lakótelepnél. A zsilipet egy keskeny csatorna kötötte össze a holtággal. Villámpecákra ugrottam ki oda reggelenként, a családi programos napokon. Mire felébredt a család már én is otthon voltam. Egyszer besózva, jó korán érkeztem. Végigdobáltam a pályát, de semmi. Hm. Itt reggel mindig van csuka. A zsilipen áramlik be a kaja, hemzseg a víz a keszegektől. Ha már besokallok a betliktől, akkor kijövök ide vigasztalódni, hogy érezzem, ha ott van a hal, akkor meg tudom fogni. De ezen a hajnalon csend volt. Leültem hát a kanyarba, rágyújtottam. Ücsörgök, élvezem a virradat zsongását a hórihorgas fűzfának vetve hátamat és egyszer csak a csatorna holtág felőli szájánál szétrebbennek a küszök.

IMG_20170517_075110
A csatorna

Most már elszívom – gondoltam és punnyadoztam tovább. Kis idő múlva, vagy tíz méterrel közelebb spriccelt az apraja. Majd újra és újra, egyre közeledett őkelme. Nem csapott szét köztük, csak jött, komótosan bandukolt Aprajafalvára reggelizni.

IMG_20170517_075024
Aprajafalva

A rebbenő tömeg jelezte hol jár, de ő nem foglalkozott velük, csak jött. A vadászösvény az vadászösvény, a szertartások pedig – úgy tűnik – csukáiknál is fontosak. Az óráik pedig pontosak. Az emberekből is kedvelem ezt a pontos fajtát. (Persze ők a nap járásához igazítják, nem Greenwich-hez és milyen igazuk van?! Irigylem magamtól azokat az időket, amikor a programom nekem is a nap állásától és az időjárástól függött) Napról napra megfigyeltem, ahogy jöttek a csukák reggelizni, így állt össze a kép. A harsány étkezést követően viszont már csak egy-egy szeleburdi ifjoncot lehetett horogra bosszantani.

…megérkeztem hát, zegzugos Tisza-tó. Rég találkoztunk. Folytassuk hát ott, ahol abbahagytuk, ahogy természetes ez jó barátok között. Még áttöröm magam a nádason a belső kubikokra, ott még biztosan nem mosta fel az áradás. A kajak könnyedén átcsusszan a dzsindzsán. Járják ezt már csónakkal is az elszántak, az látszik, de sebaj, a víz tiszta, semmi áramlás – és egy lélek sem látja, mit bénázok – úgyhogy kitűnő tanulópálya. Végre itt vagyok, végre pecázok, ráadásul kajakból. Nekem már jó napom van – beszélem meg magammal, míg fülbevalóval díszítem fel botomat. –Jaja, Buzzer, vagy mi. Tollas, pamacsos, kanalas őrület. Állítólag a csukák imádják, de én elsősorban azért kötöm fel, mert ha a csukák imádják is, az biztos, hogy másnak eszébe sem jut megkóstolni egy ilyen agyrémet. Elvégre tilalom van még minden egyébre. No, nem mintha nagyon másra is számítanék itt és most, de azért mégis.

Dobálgatni kezdek, csak úgy koncepció nélkül, pontosabban, egyenlőre nem centizgetem a rejteknek vélt nyiladékokat, nádszéleket, hanem a nyílt vízen húzgálom a növénymezők szélénél. Lassan megállapítom magamban, hogy idegen nekem ez a Buzzer-álás. Úgy repül, mint egy jegyzetfüzet. Hasít egy irányba, majd, mint amikor a füzet lapjai szétcsapódnak, ez is pont úgy nyaklik egyet a levegőben és már irányt is váltott. A füstifecskének is beállna a dereka, ha le kéne követnie. No meg a kapocs is hol így, hol úgy fordul rajta keresztbe. Biztos ott találták ki, ahol mindegy hova dobod a hatalmas nyílt vízen. Pedig olyan vicces kis darab és én felettébb kedvelem az agyament dolgokat, de nem, ezek nem lesznek a barátaim.

Keresek hát egy wobblert, olyan nem túl mélyre törő formát, hogy ne állítsam bele a spenótba, hanem felette is el tudjam húzni. No, mindjárt jobban érzem a célt. Most már bátrabban pöccintem a kis sikátorok szájába, ejtem a már már mangrovékat majmoló hatalmas nádtorzsák peremére. Közben elmélázok azon, hogy haló, én most kajakból dobálok. Semmi extra. Pont olyan, mint máskor. Mondjuk, én simán hajigálok partról is ülve – meg térdelve – (meg állva persze), bármilyen stílustalannak is tűnik ez a menők körében. Szóval egyenlőre, hátrányát nem érzem a kajakból pergetésnek. Szuper. A járműnek semmi ellenállása a vízen. Ahogy vontatom be a wobbitot, lassan elkezdi fordítani a kis lélekvesztőt. Persze dobok néha nádtorzsát is, mégis csak ez év első pecája. Az a durva, hogy könnyedén odahúzom magam a bottal úgy, hogy a fék meg sem szólal. Elképesztő. Szerintem már egy kétkilós balin is simán elvontatna. Előpattan agyam legsötétebb bugyrából az a perverz kis ördög és elkezdi duruzsolni a fülembe, hogy milyet hasíthatnék a kis járgányommal, ha behorgolnék elé egy negyvenkilós harcsát. Vizuális típus vagyok, talán már fel is röhögtem magamban, ahogy száguldozok kilométereket egy járomba fogott nagybajszúval. No de persze nem illik az ilyet, mégis csak az állatkínzás fogalmát meregetem. Perverz disznó, pfujj.

(Milyen álszent majomkodás lett ez a környezetvédelem. Ha ki merem mondani, hogy élvezném, ha egy termetes harcsa vontatná a kajakomat, akkor állatkínzó vagyok, de ha a horgászcsónakomból fárasztom ki – amit egyébként ugyanúgy elvontatna – és fotózkodás után visszaengedném akkor sporthorgász?! Ez egy baromság. A valóság az, hogy az egyetlen horgász, aki indokoltan állatkínzó, az az, aki azért horgászik, hogy elfogyassza a zsákmányát. Pedig én is visszaengedem, szinte mindet. Ő viszont az oly törékenyre soványodott természetet pusztítja. No, kedves olvasó, melyiket választod? Gyilkolod a természetet, vagy állatkínzó vagy? Nagy felelősség ez minden egyes helyzetben, amikor a természettel találkozunk és nincsenek alapigazságok, csak bölcs emberek, és kártékony emberek. De legyen ez egy jövőbeni másik bejegyzés témája, amikor épp kedvem lesz ahhoz, hogy megdobáltassam magam sárral és fikagolyókkal. )

Szóval dobálgatok és kihasználom azt az adottságot, hogy egy-egy hosszabb dobásból bevontatva, forgatom, irányítgatom magam erre-arra. Amúgy sem szoktam legyezőszerűen jobbról balra, vagy fordítva végigdobálni a pályát. Általában kinézem az adott helyen az elérhető, érdekesebbnek vélt helyeket és folyamatosan váltogatva dobálom meg őket, újra és újra visszatérve mindegyikhez.

Ahogy fordul a kajak, egyszer csak megvillan előttem egy nyiladék a nádasban. Úgy tűnik megtaláltam a következő kubikra az átjárót. Hogy jobban szemügyre vehessem, dobok egy hosszút balra, a hínármező mellé, hogy visszafordítsam magam és figyelem, hogy hol is volt, mikor olyan nyúlósat botlik a wobblerem …és hogy megérte az a százezer üres dobás, mert mire a gondolat szöget ütne a fejemben, hogy ez a botlás élő volt, addigra már be is vágtam és TÁDÁÁÁM, fárasztok! Életem első kajakos pergetésén nem maradok szégyenben. Nem nagy a harc, hamar belátja a bicskának már öregecske, de csukának még siheder szerencsehalam, hogy én vagyok az erősebb. Kétnyaras forma lehet, de olyan vézna szegény, hogy szinte kiszúrják a szálkái. – Viszont micsoda szépség! Kedves tőle, hogy ilyen szép ruhába öltözött az első randinkon. Persze blog fotómodellnek picit pironkodva szerződtetem, no nem azért, mert méreteivel nem imidzsel fel a menő horgászok köreibe, hanem mert méregetni kellene, hogy eldőljön méretes-e. Gyerekhallal pedig nem dicsekszünk nyilvánosan, mert aztán persze, hogy így reagál a démosz; „ -hja, könnyű-pergetés , retúrhalakra mész?” Nem a nép a hibás, ha ilyen közhiedelmek kezdenek el keringeni.

Tiszatavicsux

Induló blog kezdő halának csodaszép! Ilyen sárga pöttyös bundában azért mégiscsak pökhendiség, a magyar vizek szolid szürkés ezüstös népei közt úszkálni, nem? Öt év múlva szeretném megmutathatni újra, remélem addig ő is, a blogom is szépen fog fejlődni. Technikai megjegyzés: A kép láttán talán felmerül többekben a kérdés, hogy minek oda a halradar ilyen horgászathoz. Persze, hogy semminek. Két oka van, hogy ott maradt. Az első, hogy ez az első kajakpeca és az összes felszerelést vittem, ami egyéb körülmények között is szükséges lehet, azért, hogy minden a helyén van-e és működik-e az elképzeléseim szerint, a második, hogy az időjárás előrejelzés szerint az érkező hidegfronttal heves esőzés is várható és ha leveszem a beépített tartóról, akkor a csatlakozások nincsenek vízmentesen zárva.

No, de pecázzunk tovább. A cél tulajdonképpen kipipálva és hát ilyen időjárási – vízállási helyzetben ezen a késői órán sokkal többet nem is várhatok, úgyhogy kalandozós, itt dobok, ott dobok pecába kezdek. Átsurranok a következő kubikra, ahol több izgalmas szegletet is megfigyelek, viszont egy hattyúpár költ a partszélben és a jelenlétem láthatóan frusztrálja a családot. Nem is illetlenkedem sokáig, apuka vagyok én is, ismerem a szülői aggodalom tehetetlen érzését. Ott hagyom őket békéjükben.

IMAG1779
Szép kis fészekalja tavalyról.  Talán közülük költött most valamelyik a Gólya-orrban

Közben élénkül a szél, északnyugat felé tekintek és az égbolton már ott hempereg a hidegfront felvonuló felhőzete. Markáns hidegfrontot emlegettek és a megjelent felhőzet ezt igazolja is. Reménykedtem, hogy hátha nem, hátha a Kárpátok megtöri a front lendületét, vagy eltereli innen, mert ez az előnye meg van a Kárpát-medencének. De hiába, Szent Péternek most nem állt módjában figyelembe venni a szabadságos papíromat. Jól van hát, itt a természet diktál, átírom a forgatókönyvet, elindulok visszafelé a csatornán és benézek egy-egy susnyás alá, amit ide felé kiszúrtam. A szűk meder körüli magas fák szélárnyékot adnak, de suhogásukkal siettetnek is. Nincs itt már mit keresni – súgják és még a kikötőig is el kell jutni. Azért eljátszom még egy-egy rejteket sejtető dzsungellel, de belátom, ezt a napot már elfújta a szél. Talán holnap hajnalban még jó lehet, no, nem a fogás szempontjából, csak úgy horgászni még egy et a Tisza-tón, ha már ilyen ritkán jutok el ide mostanában. Ha este bealmul, akkor van rá esélyem holnap hajnalban. – Megszólal a telefonom. Daragó Ricsi barátom érdeklődik a holnapi programom iránt. Ő holnap szellőztetni megy a Bükkbe. Kész a diplomadolgozata, ki kell simítani a túlredősödött agytekervényeket és mi lehetne erre a legmegfelelőbb módszer, ha nem egy laza túra a Bükkben.  Mentőövként esett a nyakamba ez az ajánlat, ha végképp megvétóznák a holnapi pecámat.

cropped-img_20170428_171353.jpg

Kiérek a csatorna árnyékából a nyílt vízre. Innen már csak párszáz méter és landolok a kikötőben. Persze a nyílt vízen már komoly hullámzás fogad. Abból a pörköltszerűen rotyogó fajtából, aminek se ritmusa, se rendszere. No, végre egy kis kajak teszt. Nyilván egyből más a fíling, rapszodikus mozgásban van minden. Hirtelen nem is érzem, hogy haladok-e, vagy csak lapátolom a vizet, de kinézve a partra, egyértelműen látom, hogy ugyanúgy haladok, mint eddig. Megnyugtatóan konstatálom, hogy együtt mozgok a kajakkal és még egy röpke pillanatra sem rémlik fel, hogy ne lennék biztonságban. Minden komfortzónán belül történik. Persze ilyenkor sokat dobna az iránytartáson egy méternyi plusz hajótest, de szükségét nem érzem, a hánykolódástól ez még nagyon messze van. Besiklok a Kikötő nyugodt vizére, megérkeztem. Jó peca volt, ha szerény zsákmánnyal is, de a kajakom halszagú és most már teljesen megbizonyosodtam róla, hogy nekem való a kajakos horgászat. Izgalommal várom a holnapot.

Hozzászólás