…hú de jót küzdöttem egy öreg balinnal. Vesztettem. Még csak meg sem tudtam akasztani. És mégis, hatalmas élmény volt. Egy halra vadászni órákon keresztül, egy igazán sajátos élmémy.

Gondolom furcsa ezt olvasni mondjuk egy békéshalas horgásznak, minthogy az is furcsán hangozhat, hogy “látott halra horgászni.” Legalábbis nekem nagyon misztikusan hangzott, míg a kapásjelzőket figyelve csaltam lépre a halakat. Hát igen, ez a nagyon más a pergetésben. Békés halra hatalmas pakkokkal indulunk, nagy csörtetve lecuccolunk a partra, rengeteg dolgunk van, mire éles a motyó és várhatjuk a kapást. Pakolászunk, szerelgetünk, vizet veszünk, csörgünk a zacskóval, megdobáljuk a vizet… Szóval egyszerűen nincs időnk megfigyelni mi történik a vízben, sőt, jórészt még szét is zavarjuk a környéken élő halakat. Persze a célhalak ilyenkor többnyire messze a parttól vannak, így nem is furcsa ez. Hát, ugye ezért hangzik furcsán, hogy látott halra horgászni.

No de térjünk vissza öreg balin barátomhoz. Lassan közelítettem a befolyó-spiccéhez. Lassan, mint a macska, amikor becserkészi az egereket. Tudtam, hogy balintanyához közelítek, nem akartam hibázni. A balincsali már ott fityegett a spicc alatt, bevetésre készen, felkapókar nyitva.

Érdekes jószág ez a fenekeszeg. Nagyon jól lát, nem csak a víz alatt, de egyértelműen látja azt is, mi történik a parton. …és ez még nem minden. No, de ne szaladjunk előre.

Már szinte dobás pozícióba kerültem, amikor beúszott elém “az öreg”. A patak – méreténél fogva a folyam kifelyezés jobban illene rá – zúgója felől érkezett, úgy 4 méterre kontúrozta végig a befolyó spiccét a Nagyduna felé. Olyan nyolcvan centinek saccoltam.

…megmerevedés, pupillareflex, izomtónus, a következőt már a torkomban dobbantja a szívem. Századmásodperces helyzetfelmérés és a wobbler már lendül is úgy két méterrel mellé és kicsit mögé a nyílt víz felől. Tudom, hogy a finom csobbanásra benne is dobban a vadászösztön. Így is van. Egy szép ívű jobbkanyarral, hátulról megkerülve már rá is úszik a prédára. Oldalról érkezik támadási pozicióba. Alig húsz-harminc centire lehet, amikor leolvassa a csali színkódját és megvetően, szemből kerüli ki, mintegy jelezve, “no, ennél azért többet vártam kedves ragadozó testvérem”. Zubog bennem az adrenalin, harcra hív az ösztön, de agyam ezerrel nyomja a féket, így nem lendül újra a bot. Még nem szúrtuk el, a nyílt újratámadással nem verhetünk át egy ilyen öreg harcost. Itt van, tudjuk, ez már fél siker. Gondolkodjunk! Leülök a spicc hegyére, szinte ki sem látszom a magas fűből. Rágyújtok, húznom kell az időt, hogy ne kapkodjam el…

Meglegeltetem kicsit tekintetem, szerte a nagy Duna világán. Nekem ez a gazdagság jutott, álszerénykedem magamban. Mert drágább nekem ez a kincs minden csillogva pöffeszkedő városi kacatnál. Jaj, nem irigykedem, dehogy. Életem első harminc évében én is azt hajkurásztam. Sok értéktelen kacatot egy embertelen világban. Ráuntam. Sárosbakancsos analóg csávó lett belőlem. …és boldog vagyok tőle!

Valódi kincsre leltem helyette. Ez a kincs úgy van itt, hogy csak az látja, akinek még nyitva van a szeme. A hekkeltagyú városi nép csak sarat lát, bűzt, meg ijesztő bogarakat. Sehol egy biztonságot nyújtó képernyő, térerő is alig. Szerencsére. Így persze nem is nagyon jár erre a tisztaruhás “felsőbbrendű” kaszt. Amúgy a legviccesebbek akkor, amikor magukra öltik az OUTDOORt, hogy a sokoldalúság imidzsével is feltölthessék önmajmoló önarcképcsarnokukat. Úgy tudnak itt lenni, hogy precízen idevarázsolják azt a beteg világot amiben élnek. Csinálnak egy búrát maguk köré, amiből nem látnak ki, amivel eltakarják maguk elől ezt a gyönyörű valóságot. HiTech  ruha, rádiós kapásjelző, aminek a csipogását még a kanyaron túl is mindenki hallja és még az Isten nyila is, kazalnyi fölösleges úri huncutság, zaj és szemét. (Szemét, ami “hát nem az a dolga a halőrnek, hogy összeszedje?, dehát úgyis lebomlik”. – Amúgy nem, itt senkinek nem dolga a szemétszedés, mert itt csak akkor van szemét, ha ide hozod és ha már úgyis lebomlik, tedd már meg nekem, kedves barátom, hogy őrizgeted amíg lebomlik és majd csak akkor hozod ki és hagyod itt a zöldbe.) A természetben lenni, pedig arra korcsosul, hogy bíbelődhessenek a sok új kütyüvel, lefoglalhassák a tudatukat valamivel, nehogy behatoljon a körülötte lévő világ. A csend. Az élő csend, a természet hangja. De nem hallanak és nem látnak ki a búrából. Persze ők csak feltöltésre, meg lájkra vadásznak. Tehát a hal az ponty, a méret pedig a 20+. Hát ez nyomorult pech.

…De hova is lett “az öreg”?

Közben beállt az összefolyás pangó részébe és eltűnt a mélyben. Azt remélem ott tanyázik, nem áll odébb az előbbi affér miatt. Nagy bojokban úsznak a táplálékhalak, minek menne tovább.

A víz kristály tiszta, szépen látni mi történik a víz alatt. Jó kis rejteket találtam a spicc hegyén. Magasan ülök, a vízszint úgy másfél méterre alattam, jól rálátok a pályára, de mégis elrejt a magas parti  fű. Lábaim terpeszben, szinte nyújtva alattam, nagyjából mintha bárszéken ülnék. Tökéletes. Nem látszom, de kényelmesen körbedobálhatom a pályát.  Figyelek. Amíg elszívom a cigit, figyelgetem az elém beúszó halraj felhőt. A Duna felé úszik a raj, épp úgy, azzal a hihetelen összhanggal, ahogy a madarak az égen. Néha furcsán irányt váltanak, sűrűsödnek. Ezeket terelgetik! – Döbbenek rá. Nem kergetik, vagy zavarják őket, csak úgy gyúrmázik valaki a felhővel, mint bodri kutya a birkanyájjal. Keresem a pásztorkutyát, de még nem lelem. A nyáj eltávolodik a parttól, a nyílt víz felé próbál biztonságot találni. Ekkor alattuk, mögöttük megpillantom pásztorukat, ahogy egyből reagál. Ez nem az öreg, az ötven centit is alig üti. Egyenletes sebességgel kerüli a rajt és a nyílt víz irányából rájuk szűkít, közben finoman feljebb emelkedik, mintegy diszkréten presszionálva a tömeget a helyes irányba. A felhő elkenődik, külső oldalán felvéve a terelő pályájának ívét és visszarendeződik a parti kőszórás irányába, ahol beérnek a sodrásba és szép párhuzamos sorokba rendeződnek. A láthatatlan erő a kövezéshez terelgeti őket. Itt, a nagy sodrás miatt már nem nagyon tudnak össze-vissza irányt váltani, minden egyes hal keményen evez szembeállva az áramlással. A nyomás fokozódik rajtuk, ami a kövekhez nyomja a sűrűsödő tömeget. Egyre idegesebben kezd verdesni a sűrű kötelék és ekkor hirtelen elrobban a feszültség. Felcsattan a víz. Vége. A természetes szelekció egy harsány pillanatának lehettem tanúja.

A tömeg, igyekszik gyorsan újrarendeződni, mostmár “hátszélben” áramlik vissza, épp az összefolyás pangója felé. Az öreg tanyájára sodródnak. Na itt az én időm. Az ilyen szedelődzködő horda könnyű préda, biztosra veszem, hogy az öreg ezt nem hagyja ki. Az új csali már a raj színéhez igazodik, de csak 5 centisben találtam ilyet. Apró, de legalább beleillik a képbe. A boj mögé dobom pár méterrel és egy felzárkózó egyedet imitálok. A rajba húzom be és amikor a tömegbe ér, elejtem. Ilyenkor ez a csali ügyesen (vagy épp ügyetlenül, de a lényeg, hogy nagyon jól csinálja) billegve kezd merülni, kihullik a felhőből, mint egy gyenge sebesült. …és igen, a mélyből feltűnik az öreg, nem kapkodva, méltóságteljesen helyezkedik. Kiszúrja a csalétket, ráközelít és mikor már azt hiszem, hogy odaver, egyszerűen lefordul róla és lecuppant egy igazi kishalat. Ezt nem hiszem el, ez megismeri a híresneves balincsalit! Na jól feladta a leckét. Ha ezt kiszúrja, akkor egy erősen verető wobblerrel semmi esélyem.

Azon agyalok, hogy hogyan vehetném rá, hogy reflexből verjen oda valaminek. Bár amit eddig láttam, abból az jött le, hogy nem egy kapkodó idegbeteg. Határozott, szisztematikus és ami a számomra a legnagyobb kihívás, higgadt.  Azt mindenesetre eldöntöm, hogy nem dobálok arra ameddig nem pillantom meg újra. Szerencsére nem unalmas várakozással kell tengetnem az időm, hiszen kb. 300 fokban tudok körbe dobálni a spiccről, így addig is átdobálom a pályát. Ilyenkor itt, rend szerint balin gyorsétkezde üzemel. Két irányból jön a kaja, erre nagy tömegben a zsákmányhalak, így álltalában rendszeres csattanásoktól hangos a hely, megy a nagy balin közétkeztetés. De most furcsa mód ez az egy rablás volt, amit megfigyelhettem a szisztematikus terelgetéstől a végkifejletig. Amúgy semmi. Érdekes. Mennyi titka van a folyami pergetésnek?!

Közben uszadék jelenik meg a Dunán a partszélben. No, ez akár még jó is lehet nekünk. Gondoltam. Kerestem egy apró bogárszerű wobblert, hátha az uszadékban elsodródott bogárka sztoriját meg tudom etetni az öreggel. Egyszercsak meg is jelenik. Csak úgy, szinte helyben emelkedett lassan a látható tartományba. Azonnal cselekedtem. Az álrovar egy nagyobb uszadékcsomó túloldalánál landolt, nem láthatta ellenfelünk. Onnan, takarásból indítottam meg, pöccintgetve, majd egy-egy hosszabb húzással, kis vé betűket szántva a felszínre a bogárka farhullámából. Észrevette! Odafordult, megszemlélte, kicsit még mellé is úszott, majd érdektelenül otthagyta. Ááááá, ez a hal aláz engem! Ha le se tojná a csalijaimat, legalább ráfoghatnám, hogy nem éhes, nincs kedve vadászni. De eddig még mindegyiket megnézte magának, hogy aztán megvetően ott hagyja. De szeretném, ha ilyenkor itt lenne egy profi pergető, hogy lássam, hogyan tudja átverni. Most már azt gyanítom, hogy meg is szaglássza a prédát és mivel nincs hal szaga, nem dől be neki. Ki fogom próbálni, beillatosítva. Olyan közelről éreznie kell a szagát a vízben, lehet, hogy ez a kulcs. Bár ezt a profi pergetők kinevetik, én kezdőként úgy sejtem, ez fontos lehet ilyenkor, a kulcsingerhez. Jól van, kell valami egészen realisztikus csali. Jöjjön hát az úszógumi! Normál esetben eszembe sem jutna balinra horgászni vele, de ezt így butaság is kijelenteni, mert hát ugye normál eset az tulajdonképpen nincsen.

Szóval az úszógumi. Új szerzemény, még halat sem fogtam vele, idáig két rávágást tudtam kicsikarni általa, de nem lettek meg. Mégis nagyon bízom a jövőbeni közös együttműködésünkben, mert ezt a két rávágást olyan helyzetben sikerült elérnem vele, amikor minden más csalim támadás nélkül úszta meg a köreit. Jelen esetben azért került elő, mert ha van realisztikus csali, akkor ez az. Azt, hogy realisztikus, nem csak megjelenésében foghatjuk rá. A mozgása! Ha egyenletesen, kis “döccenésekkel” húzom, akkor egyszerűen úgy úszik, mint egy kishal. Nem veret, mint egy wobbler, hanem csak úszik a testével finoman hullámozva. Ha meg elejtem, lefordul és bukdácsol, mint egy sérült keszeg. Oda is próbálom egy távolabbi bolyba, hogy fest. Túldobom rajtuk és finoman bevontatom a rajba. Hihetetlen, de azonnal igazodik hozzá a haltömeg és beállnak mellé kötelékbe. Elképesztő! Egy halrajt vontatok! Ez nagyon mulatságos. Jó játék, de most fontosabb dolgom van. Éppen cserkelem “az öreget”.

Szóval lőállásba helyezkedem a rejtekemen és várom a megfelelő pillanatot, hogy összeálljon az ideális helyzet a támadásra. A lehetőséget egy, a Duna irányából folyásirányban, a langó felé igyekvő raj adta. Mőgéjük dobtam és most nem húztam be a tömegbe, hanem hátul, sereghajtóként “sántikáltam.” Olyan igazán méltóságteljesen jelent meg ismét ellenfelem. Nagyon lassan, szinte helyben emelkedik a mélyből, így először csak egy sötét árny jelenik meg és ahogy közelíti a felszínt, egyre határozottabban látom, ez “az öreg”. Gyorsulni kezd, ezzel egyidejűleg spriccel szét ereimben az adrenalin, mert látom, a cél csak én lehetek és ilyen tempóbol már nincs visszaút. Simán eltorzult az idő, mint egy életveszélyes helyzetben. Aki átélt már életveszélyt, az tudja miről beszélek. Olyan, mintha lassított felvétellé válna a világ. Tartom a tempót és érzem, most meg leszek, ez már eldőlt. Alulról, hátulról érkezik a támadás, de kicsit másképp, mint ahogy számítottam rá. A boton megérkezik az élő ütés ami alapján már oda is dörgöltem volna – de mind e közben – hihetetlen módon azt látom, hogy kifejeli a vízből a műcsalit, ami úgy húsz centi magasan szaltózik a lassított felvételen. Közben agyam fájdalmas sebességgel számítgatja az optimális reakciót. Érzem ahogy fénysebességgel hasítják neuronjaimat a feldolgozandó információk. Sokkos állapotban aggonizálok, remeg mindenem. A szaltó még mindig tart, már a lehulló fázisban, amikor megérkezik a parancs kezem izmaihoz: -kivárás!!! Ismerős ez a balin vadásztechnika, a statisztika szerint a szaltó utáni vízbeérést egy elementális rávágásnak kell követni. Pereg is a lassított felvétel tovább. Csobban a csali és egyből lefordul, mint egy lesokkolt kishal. Most. Most, most… De a rávágás még mindig nem érkezett meg. Már én is lesokkolódtam a tehetetlen, perceknek tűnő, tizedmásodperces várakozásban. De a várt ütés egyszerűen elmarad. … Pöccintek egyet a csalin, majd mégegyet és ekkor már tudatosul bennem, hogy ismét – és ezúttal porig – lettem alázva. Tehetetlenségtől megbambulva tekerem ki a csalit és persze kezem-lábam remeg a zubogó adrenalintól. Leülök ismét, kicsit átélni mégegyszer ezt a hihetetlen élményt. Kifogytam az ötletekből, az időböl is, így leakasztom csalimat és az istállójába ejtem. Pfú de jó peca volt. Tiszteletre méltó ellefél ellen vesztettem. Köszönöm a játékot kedves ragadozó testvérem! Nemsokára eljövök a következő csörtére.

Persze az élmény elkisért a munkába is és következő este már a befolyó alatti kőruganyon ért az alkony.

…Van egy kedvenc pillanatom, amit ha horgászatról van szó, nem múlasztok el a vízparton tölteni. A fényváltás. Persze a fényváltás nem egy pillanat, hanem egy folyamat, de ennek a folyamatnak van egy nagy pillanata. – Zajlik a nappali élet, a maga harsányságával. Madárcsiripelés, tücsökciripelés, balinkölykök harsány randalírozása, megannyi bogár, béka és mindenféle nyüzsgés. Akár egy belvárosi zűrzavar, csak ezek nem gépek, ez valódi Élet. Aztán a nap egyre laposabban pislog ránk, majd egy hatalmas vörös ásítással magára húzza a horizont paplanfelhőit és félhomályba szenderedik a világ. A nappali nyüzsgő tömeg megilletődve keresi vackát, óvatosan, egyre halkabban oson mindenki hazafelé, a biztonságot nyújtó vacokba. Elcsendesedik minden. Tücsökék vonós szekciója is leengedi a vonót, eljött a finálé. Egy elkalandozott cickány az utolsó, aggódva lopakodik hazafelé a csendben és már érzi, hogy nagy hibát követett el, mert pirinyó lábai neszét is messze viszi a csend. De megúszta. Elérte kotorékát és az utolsó zaj is megszűnik. Aztán egy pillanat és hosszas CSEND. Most pillan!

Tökéletes béke érinti a világot egy végtelen percre. Mint egy színház nézőterén, a nyitány előtti pillanatban. Ekkor bólint uhu karmester, kinyitja fél szemét és megborzolja tollait. Erre ébred az éjszakai nép és lassan szedelőzködve egyre több éjszakai zaj üti el a csendet. A vonósok is újra rázendítenek. Elindul az éjszakai élet.

Ez a szertartás, ez a hoszú, néma pillanat megtörténik minden áldott nap kétszer és csak egyszer kell az embernek lenémítania a telefont, a kapásjelzőt, a zenét, a beszélgetést és agyában a sok fontosnak tűnő érdektelen gondolatot, hogy megérintse a természet, hogy felnyissa a szemét egy elégedett világra. Amire egy ilyen pillanat után biztosan vigyázni fog…

Dobálok, húzom itt, pöccintgetem ott, de valahogy túl nagy a csend. Pedig a zsigereimben érzem a halat. Nem tudom ezt elmagyarázni. Nagy a csend, de mégis, valamit szimatolok, nem akarok továbbállni. Csak nagy ritkán csobban egy-egy kishal a langóban. Itt fürdik az élelem, csak megjönnek a ragadozók is egyszer. – gondoltam. Közben serényen vallatom méterről, méterre az izgalmasnak tűnő alakulatokat. Titkon süllőben reménykedem, de némák a sodrást megtörő kövek. Talán még korán van. Aztán egyszercsak megüti a fülemet a kishalak csobbanása mellett egy halk kaffanás is. Nocsak, ezek nem csak pocsolnak, most már valami szürcsöli is őket a felszínről! Ennyire diszkréten csak a süllő rabol. De ott?! Egy visszaforgó langójában? Jól van hát, időnként dobok oda is egyet-egyet. Jó messze van, de még épp elérem. Ismét egy cuppanás. Most már biztos, hogy nem állok tovább. Mivel időröl időre újra jönnek a diszkrét jelek, nem túl sűrűn, de rendszeresen dobok egyet oda is. Fényváltás van, sőt, lassan de biztosan egyre sötétebb. Megülök, ezt a szertartást soha nem hagyom ki. Részt kell vennem benne. Csendben, üldögélve, csak úgy hallgatózva. Dilemmázgatok a csali színén, mert még nem támadta meg a csalimat az a diszkrét rabló ott a langóban. Megzavarni, elijeszteni nem szeretném, no de lépre, azaz horogra csalni annál inkább. Már teljes a sötétség és lassan kifogytam mind a csalivontatási technikákból, mind a süllő/balin világú csalikból. Várom az ihletet, hogyan csalhatnám küzdelemre a különös ellenfelet. Akkor egyszer csak, ugyan onnan egy határozottabb buffanás. Hm, hallgatózom. Egyre bátrabb a koma, de a rablásai hangja alapján, amik mostmár olyasmi buffanások, mint amit a harcsa csinál, csak valahogy nem olyan öblösek, arra jutok, talán köjökharcsa lesz. Kikotrom a sötétben legnagyobb wobbleremet és vakon tapogatva igyekszem beakasztani a kapocsba. Az még csak-csak sikerül valahogy de, hogy a kapcsot biztosan visszazártam-e, azt már nehéz ellenőrizni. Körmömmel piszkálom sokadszor, remélem sikerült. Azt hiszem igen, de lámpát nem gyújthatok, meg kell bíznom a tapintásomban. Jó kis érzékfejlesztő torna ez az éjszakai pergetés. Ezzel a csalival már könnyedén elérem a rablások helyét. Túldobok rajta és onnan húzok kereszbe a vélt rablótanyán. A harmadik dobásból húzom, épp ott járok ahol kell, amikor elementális ütést érzek. Ütemes bevágás, a bot spicce szinte helyben marad és a szigorúra húzott fék is felsír. Komoly tömeggel érkezik a válasz, büszke botom belegörnyed a teherbe és megkezdődik a harc, amiért a horgász mindúntalan vallatja a vizet. Már az első percben érzem, ez nem harcsa. Valami sokkal dinamikusabb, vadabbul manőverező jószág. Ha pedig nem harcsa, akkor bizonyosan fajának szép pédánya, amekkorát még nem fogtam. Nagy a mélység, a sodrás is erős a nyílt részen, keményen viaskodunk. Van időm még aggódni is kicsit, hogy a zsinóromat remélem nem meccette meg valahol egy korábbi megzavart kagyló. De a horog ül, a felszerelés tudja a dolgát és hát én is igyekszem beletenni a küzdelembe minden csalafintaságomat, így lassan a közelembe ér ellenfelem. Mivel a nagy csatározás már biztosan elzavart innen mindenki mást, így felkattintom hát a fejlámpámat, szeretnék szembenézni ellenfelemmel. Kifullad lassan és én elkezdhetem felpumpálni, amikor befordul a lámpa csóvájába. Atya világ, ez egy hatalmas balin! Még futott néhány kört megrettenve a lámpafénytől, de aztán megadóan az oldalára fordult, elfogadta sorsát. Kiemeltem, a csata véget ért és csak akkor látom, csonkolt farokúszóját. “Az öreg” Legyőztelek hát, most én nyertem. Tisztelet önt el kemény ellenfelem, régi ismerősöm iránt. Azért egy gyors mérlegeléssel zaklatom, mert már tudom, hírét viszem a nagy harcosnak a világba. Elsőre nem is hiszek a mérlegnek, 6,17 kg-ot mutat, de másodszor is annyit. Fotóval puszival már nem akarom nyaggatni itt a kövezésen, tisztelettel útjára engedem és utána súgom: hát én voltam az ember, de vigyázz, kerülj el, mert lehet, a következő ember megöl és talán nem is azért, mert éhes, csak hogy elcseréljen egy nyomorult üveg plinkára. Menj és tanítsd meg a gyerekeidet, hogyan nőhetnek ilyen szép nagyra.

…Ott úszik most is valahol a Dunában “az öreg”, az én barátom és jó tudni, hogy élnek még ott ilyen igazi vad túlélők. Nem nyomorodott digitális lenyomattá, nem lett feltöltve, likeolva és nem maradt utánunk szeméthalom, de még egy csikk sem. Csak egy viadal, egy élmény, egy tapasztalat. Valóban.

Hozzászólás