Blog

Közelgett a november, lassan indul a pisztráng nász, így még egy utolsó közös-ködös lengetőzéssel akartuk lezárni az évet. Jönnek a légykötős, botépítős hónapok, így amolyan búcsú összejövetelnek is szántuk a programot. Két nap eltűnve az Alpok rejtekében, szállás a csillagfényben… Mert ha az utolsó, akkor legyen – olyan igazi.

Attól a pillanattól kezdve, hogy lefixáltuk a rendezvényt, átestem abba az állapotba, amit kislányomon látok, mikor felfogja, hogy már csak hármat kell aludni és jön a Jézuska. Semmi más nem járt a fejemben; hálózsák, pára szigetelés – mert ott a hegyekben ilyenkor már hókupacként is ébredhetünk -, előkék, legyek, mobilgrill, faszén…

Úgy rontottam be a hegyek közé – menekülve az urbanizációból – mint a horogtól szabadított hal, vissza a mederbe. De végre ott voltam. A díszletekről most nem is áradoznék, megint beütött az Alaszka fíling. Zoli nem ígért könnyű pecát és ezt a parton meg is értettem. Szilaj, türkiz csődörként, esze vesztett habzó szájjal vágtat, csörtet át marcona sziklákon folyónk, menekülve egymást gyűrő meredélyek elől. Tekintélyt parancsoló, vad és hangos. Nagyon hangos. Berchtesgadener Ach, még a neve is kimondhatatlan. És tényleg nem adta könnyen magát.

Az általam járt pisztrángos vizekhez képest – ahol általában néhány asztalnyi méretű területen sejtem a halat – itt ezek a területek sokszor kalapnyi, tenyérnyi szűk pontokká zsugorodnak. …és ezekben a kis bilikben még ráadásul prezentálnom is kellene, hogy legyem meggyőzően száguldjon el a reflexkirályok előtt.

Nem jött a megfejtés. Órák óta lóbálunk, én már legyes dobozom minden résztvevőjének adtam egy esélyt, de egy kósza cibálás, nem sok, annyit nem sikerült kicsikarni. Felpróbáltunk több más jellegű szakaszt is, de nem, nem adta magát a folyó. Eljött a pillanat, amikor elfogytam, szétestem, elfáradtam. De mégis – csak úgy nem tudtam feladni, pedig kész voltam teljesen. „Meglassult”, mély szakaszon jártunk, (értsd: meglassult; mint Forma 1-hez képest a WRC) így kis UL pergető botommal vezettem le a napot. De így is, mindössze egyetlen másodpercre éreztem, hogy igen, ahol gondolom, bizony ott vannak ők, de ma nem partnerek a mulatságban. Ezt Zoli is igazolta, hiszen ha neki nem sikerül halat akasztania, akkor nekem nincs mit szégyenkeznem frissen sült legyező tudásommal.

Már szürkül és még táborhelyünk sincs. Villogott agyamban a jelzőfény. Ilyen vidéken még nyár közepén is lederesedhet a homlokunk hajnalban. Viszont most lassan Novembert írunk, fel kell készülni az éjszakára. Főleg, hogy nem terveztünk sátorban gubbasztani, amikor ilyen fenséges vidékben gyönyörködhetünk éjszaka.

Pikk-pakk ráleltünk a két hálózsáknyi, puha szőnyegű kis erkélyünkre, épp a meder szélén. A folyó robajlásától tartottam, hogy zavarni fog… (micsoda hülye városi reflex?!) Felütöttük táborunkat, beizzítottuk a grillsütőt és átadtuk magunkat a natúr hedonizmusnak. Előkerült „Az jóó novaji” – Daragó Ricsi barátom díjnyertes B20-as bora az Eger környéki lankákról és Pista papa szilvapálinkája, hogy a szívet, a lelket melengessük és megágyazzunk a lakomának. Megvacsoráztunk tűzön, majd diszkréten bemindeneztünk – annak felelősségteljes tudatában, hogy azért itt ilyenkor az embernek mindenképp észlelnie kell ha fázik, mert októberben az Alpokban aludni már nem veszélytelen. Így lerészegedésről szó sem lehet. Szóval amolyan minden jó gondolatra egy jó korty módon váltottuk meg a világot aznap este. Hosszasan lenne illendő csámcsognom még ezen a jó kis rendezvényen, mert jó helyen – a hírhedt Sasfészek árnyékában -, jó társaságban, a lehető legjobb elfoglaltsággal… Ha egy mondatba szeretném sűríteni az élményt, a rendezvény egy meghatározó gondolatával fejezhetném ki; – „hát, Alaszkát akár már ki is húzhatnám a bakancslistámról.”

Szerettem volna megörökíteni az éjszakát is – mert fantasy szerű az éji fények játéka a sziklamonstrumok arcélén – így serényen kattogott a fényképezőgép az állványon, magában, de mind untalan belehelte a folyó gépem pupilláját, így csak halovány árnyékait tudom vissza adni az élménynek. Táborveréskor még jött egy kósza gondolat, hogy talán kicsit eltúloztam a felkészülést az Alpok hajnalára – de nem – használatba került minden és komfortzónán belül költöttük el az éjszakai pihenőt. Imádok hidegben, erdőn aludni. Bevackolni és csak az orrom hegyén érezni a sistergően hideg, tiszta levegőt. Érezni magam körül a monumentális sziklaormok tömegét, az erdő életét és lényem jelentéktelenségét egy ilyen elementáris élőlény ölében, mint az Alpok.

…majd felébredni azzal az ‘ejdekutyajódolgunkvan’ érzéssel. No, nem is kapkodtunk reggel. Mindenképpen élvezni akartuk még, hogy itthon vagyunk – itt, távol a mindentől.

Zoli autentikusan szarvasgombás rántottával rukkolt elő reggeli nyitányként, mintegy megkoronázván a nomádpeca életérzést és – hova tovább – elültetve egy hagyomány palántáját. A nomádpecát végérvényesen felvettük a hagyományaink körébe.

Na jól van, jól van, pecáztunk is persze, de meg kellett emlékeznem a hangulatról, mert nem az jelenti az élményt a horgászatban, amikor lájkolják a kapitális szelfidet, hanem amikor ott vagy, cserkelsz, vadászol, megéled a benned élő ragadozót – a nomád vadászt -, állsz a vízben és egyszer csak meghökkentő akaratot közvetít a markolat a kezedbe. Megélni az élményt! Nem pedig megosztani. …Úgyhogy akkor most be is mutatom az én terítékem. 🙂

Na jó, elvből nem posztolok gyerekhalakat, vagy nászidőben akasztott egyedeket, de most kivételt kellett tennem a dramaturgia kedvéért. Hát ez az én szelfim erről a pecáról. Akkor ez most vajon egy rossz peca volt? Megakasztottam életem pisztrángját. Úgy törte derékba a tenkarámat nem kevés fárasztás után, mint a ropit.(*) Akkor ez most vajon egy rossz peca volt? Fogtam egy különleges, magas hátút, aki úgy beleúszott a kezembe, hogy eszembe sem jutott a szákhoz nyúlni. Majd tovább úszott szelfi nélkül. Akkor ez most vajon egy rossz peca volt? Ha akkor, ezen a pecán Zoli nincs ott, akkor egyetlen kapás nélkül megúszom. Akkor ez most vajon egy rossz peca lett volna? Igen, csak akkor tört meg a jég, amikor Zoli megtalálta az aznapi menüt.

Egyetlen egy légy működött aznap. Semmi, de semmi más! Annyira, hogy egyetlen szakításom volt mielőtt meg lett a napi tuti és arról is kiderült, hogy oldalba akasztottam. Mivel Zoli nem sokkal később megfogta és kiakasztotta belőle a legyemet. 🙂 Az én legyeim aznap nem működtek. Sőt, Zolinak is csak – számunkra nagyon hasonlói voltak – és azok sem működtek. A működő darabból csak egyetlen volt neki. Izgatott is minket a kérdés; valóban lehet-e az, hogy tényleg csak egyetlen légy működik? Így mikor visszamentünk a kocsikhoz egy falatra, vagy kupicára, vagy mit tudom én, Zoli egyszer csak előkapta a kocsi mélyéről a satuját, felszorította a hátsó ajtó zárjára és villámgyorsan pöndörített párat az aktuális favoritból. – Én csak hasadtam a jelenségen. Hát ilyen egy igazi legyezőhorgász!

…és láss csodát, felkötvén Zoli legyét, az első dobásra akasztottam. Onnantól kezdve működött minden úgy, ahogy eddig megtanultam a legyezésről. Nem akarom Zolit túlfényezni, de már több pecán előfordult, hogy az ő legyei jelentősen eredményesebbek voltak, mint egyéb kacatok.

Érdemes benézni hozzá (Klikk), több legyét – és annak készítését lépésről lépésre bemutatja. Ezen a pecán gyakorlatilag minden egyes következő szikla mellé lépve újrasúlyozta a szerelékét végtelen kitartással és precizitással. Elképesztő ragadozó. 🙂 …hm, mint évadzáró, úgy illik, hogy megköszönjem a sok türelmet és segítséget. Köszi Zoli, hogy végérvényesen megfertőztél. 😉

*: Hadd térjek még vissza a tenkara törésre egy pillanatra. Képzelem, ahogy sokan önigazolásként mordulnak fel, hogy „na ugye, hogy az a tenkara bohóckodás…” Nem, nem, a tenkara egy komoly fegyver avatott kezekben. A hagyományos legyezésnél jelentősen hatékonyabb tud lenni a maga helyén. Nyilván, ahol nem tudjuk öt-hat méterre megközelíteni a halakat, ott nem érdemes tenkarázni. A tenkara erőssége, hogy úgy tudjuk a szárazlegyet prezentálni, hogy a zsinórunk nem érinti a vizet, hogy gyakorlatilag függőlegesen, folyamatos kontakttal tudjuk beengedni a nimfát a fenékig és vezetni ott, hogy tűspiccén minden rezdülést érzünk… Az pedig, hogy komoly halakat is meg lehet fogni vele, az már korábbi posztomból kiderült. Lágyan fáraszt, ritkán kezdenek eszeveszett védekezésbe a halak. Ez a bottörés természetesen az én hibám volt. Leblokkoltam, elbénáztam, tökszárkodtam. Mivel a tenkarával nincs pufferünk (orsó, fék), ezt azzal kell kompenzálnunk, hogy utánamegyünk a halnak. Néhány lépésnél többre szinte soha nincs szükség. Itt és most egyszerűen leblokkoltam és nem voltam felkészülve ilyen elképesztő erejű (és sebességű) kirohanásra. Igen, tenkarával a kézben képben kell lenni, nem lehet hibázni. Persze, ha nem vagyok túl elbizakodott az előkeválasztásnál és vékonyabb előkét kötök, akkor is megúszta volna a bot. Szóval tenkarázni valami olyasmi, mint vadásztőrrel becserkészni és elejteni egy őzet. Teljesen ősi dimenzió. Az idei év három favorit kapásából kettő tenkarán történt. Mindhárom domolykó volt. A vízről elemelt csali után ugrottak ki a vízből és a levegőben ért a kapás!!! Emberek! „Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája” amikor végignézem, ahogy a levegőben kapja el a domolykó a legyemet?! Úgyhogy; tenkarázni jó!

Hát így zártuk a legyezős idényt. Jön a pergetés, a légykötős időszak és a botépítés. A botépítésről nem akartam posztolni, mert tenger infó van a virtuális világban, de már eddig is többen kérték, hogy meséljek róla, így megteszem. Addig is, egy blikk, tesztpeca az első félkész bottal: