Egy baráti meghívásnak eleget téve tévedtem el Schmidmühlenbe, egy évenként megrendezésre kerülő légykötő találkozóra Bajorországban.
A résztvevők: Hardy Berthin, Georg Christel, Hans Eiber, Karl Flick, Hartmut Glowa, Mario Knaust, Werner Steinsdorfer, Christian Schwarz, Rainer Roth. Valamint két magyar név is színesítette a palettát, Szikszai Ciprian és Kiss György
Talán a két magyar résztvevőn kívül is feltűnhetnek ismerős nevek. Hans Eiber nevével akár magyar nyelvű könyvet is találhatunk könyvespolcunkon és biztos vagyok benne, hogy Hartmut Glowa neve sem ismeretlen a hazai legyes világ számára.
Roppant tanulságos élmény volt belelátni a légykötés mélységeibe. Valamint abba a tudományba, hogy egy tapasztalt legyes mennyire ismeri a természet folyamait. Mert itt már nem csak arról szólnak a társalgások, hogy hogy kössük, hol húzzuk át a kötőcérnát…, hanem mondjuk, hogy Október végén, abban a pár napban, mikor beüt az első fagy, a hajnali órákban melyik musztert, mekkorában, milyen árnyalatban és persze a legfontosabb, hogy mi is történik ott, akkor a víz alatt. Szóval a fülemmel épp annyi infót szívtam magamba, mint a szememmel. Ebből én most csak azt tudom hitelesen közvetíteni amit láttam, úgyhogy ebben a bejegyzésben beszéljenek a képek.
A repertoár a miniatűr pér-nimfáktól a copfnyi csukalegyeken át terjedt, s tovább, a mostanában pergetők körében is egyre népszerűbb jig legyekig.
De nem csak nézelődni lehetett ám. Több résztvevőhöz be lehetett ülni egy step by step légykötő gyorstalpalóra és ott helyben, a mester vezetésével kitanulni a trükkös mozdulatokat, technikákat.
De tudjátok, ami nekem a legimponálóbb volt ezen a találkozón, hogy nem voltak márkanevek, szponzorok, nem pénztárca nyitogatásról szólt a rendezvény, hanem tapasztalatról, tudásról, oktatásról, valódi legyező horgászatról.
Nézzétek csak a fenti képet! Az öreget, ahogy fotózza Csipri bácsi legyét. Na számomra ez a legyező horgászat. Ennyi idősen is megy, kíváncsi, fotóz lelkesen és nem szégyell tanulni a fiataloktól sem. Pedig egy-két lengetés azért van már azokban az ősz-kopasz karokban. Nem hümmögve, szakállát simítgatva adja elő a a nagy legyes imidzset, hanem cserkeli az infót, tanul, tanul, tanul. Erről szólt ez a rendezvény és tényleg üdítő élmény volt a mai vegye-vigye világban, hogy a tudásról, a tudás átadásáról szólt az összejövetel.
Időnként magyar hangok is megütötték a fülemet ahogy jártam asztalról asztalra, de csak a nap vége felé sikerült odaférnem Csipri bácsihoz, hogy végre megismerjük egymást. S ha már odaültem, összemakraméztunk egy red tag-et és egy parashut legyet is.
…és tudjátok, ahogy ott kötözgetünk, traccsolgatunk, egyszer csak azt kezdem figyelni, ahogy záporoznak a kérdések Kiss Gyurka felé.
Gyurka pedig kitartóan magyarázott, válaszolt az egyre záporozó kérdésekre. Aztán az egyik pillanatban, amikor valamelyik kérdező hitetlenkedve ámult az épp aktuális muszteren, a hátsó sorból az egyik öreg csak ennyit mondott; – „Bizony úgy negyven évvel ezelőtt suhanc koromban ez a kedvenc legyem volt és rengeteget fogtam vele. Csak, azóta valahogy elfelejtődött, pedig tényleg igen fogós darab” Azért tudjátok büszkeséggel töltött el, ahogy ezt a két srácot ostromolták az érdeklődők, elismervén tudásukat, tehetségüket. Azt hiszem az ő sikerük titka az volt, hogy a csiribiri vitrindarabok helyett a praktikus, valóban használható, hal szájába való legyeiket mutatták be, amik kötéséhez mindenkinek kedve támad.
Ezt az egyedi markolatot azért megirigyeltem.
Kiss György legyes dobozába is bekukkantottunk
Nap végére össze is verődött a magyar csapat Csipri bácsi körül és nagyon jót szájpecáltunk. Elámultam Potz Béci bogár wobblerein is. A srác olyan futrinkát farag, hogy ha elhagyod a lakásban, akkor biztos lehetsz benne, hogy az asszony rövidesen visítva fogja kiabálni, hogy gyere apjuk, valami szörnyű bogár mászik a lakásban. Jó kis nap volt, jól szórakoztam, sokat tanultam, jövőre is itt a helyem.
