Ősz van. Minden pisztrángos víz bezárt. Akkor jöhet a késő őszi Izár peca! Méghozzá végre lengetőzve. Azaz hazudok, nem sokat lengettem, hiszen Skagit lövőfejjel hajigáltam a pamacsokat a rohanó sodrásba.
Ja és, hogy itt miért lehet még pisztrángozni? Ezen a szakaszon sajnos már nem él őshonos sebes pisztráng. A pisztrángállomány telepített szivárványosokból áll. Ez a faj pedig nem ívik le ezen a vidéken, így nincs kit zavarni.
Évek óta horgászunk Ricsivel az Izáron és legyezőhorgásszá válásunk nagy mérföldkövét jelzi, hogy amikor ezt a pecát egyeztettük, most először jutottunk arra mindketten, hogy fogási esély ide, vagy oda, pergetőbotok helyett ezúttal végre legyezőbotokkal gázolunk a vízbe. Igen, eddig nem éreztük magunkban azt a potenciált, hogy ezen a folyón legyezve eredményes napot könyvelhessünk el. Hatalmas vízfelület, aminek tüzetes átfésülése még pergető botokkal is lehetetlen vállalkozás. Az Izár nem az a folyó, ahol pontosan be lehet lőni, hol sejthetjük a halakat. Egybefüggő, rohanó víz, itt-ott felrémlő apró turbulenciák sejtetik esetleg, hogy a víz alatt lehet valami egyenetlenség. Valami, ami akár halat is rejthet. Itt bizony cserkelés, pontra dobálás helyett végig kell pásztázni komoly szakaszokat. Dobni-húzni, dobni-húzni, szeletelni a vizet, minél nagyobb területet átvizslatva. Szóval a legyezés idáig roppantul nem tűnt hatékonynak ezen a páston. De győzött a szerelem. Egyetlen legyezve fogott hal reménye felülírta a biztos pergető élménypecát.
...Tudjátok, van az a horgászat, amikor már napokkal előtte
pezseg a véretek,
készülődtök, már érzitek a hatalmas fárasztásokat.
Majd odaérve keservesen hallgat a víz.
Minden tudásotok, praktikátok
és csalis dobozotok teljes tartalmát bevetve
sem sikerül harcra bírni senkit
és tehetetlen hitetlenkedéssel,
vert hadként megtörve kullogtok haza a vízről.
Meg van?
Na ez a nap épp az ellenkezőjére sikerült.
Történetünk egy nappal korábban kezdődik, a Dunán. Rendeltem egy Skagit lövőfejet, amitől azt reméltem, hogy a nagy távok miatti idő és energia igényes kilengetést kiiktatva, sokkal több időt tölthetnek a legyeim a vízben pisztrángokkal kacérkodva. Így hatékonyabban, alaposabban le tudom horgászni a vizet. Igen ám, de a Skagit mellé rendelt running line nem érkezett meg. Patt helyzet. Improvizáljunk! Előkapartam a fiók mélyéről egy gagyi hármas angol zsinórt, amit azért nem használtam, mert nem tudtam vele egy elégedettet lengetni és lecsaptam a fejét. Gondoltam jó lesz az most running line helyett a hatos botra. Ezzel vágtam neki a Dunának egy kis Spey dobógyakorlatra.
Lesújtó élmény következett. Azt gondoltam általános legyezéseim alatt időnként szükségessé vált spey dobások alapján, hogy valami halvány fogalmam azért van a dologról. De akárhogy próbálkoztam, a skagit ernyedten hullott alá tíz – tizenkét méter kelletlen siklás után. Nem ment. De nyomtam kitartóan vállfájásig. Sőt, tőlem nem megszokott módon csak dobtam, dobtam, dobtam annak reményében, hogy egyszer csak annyira elfárad a karom, hogy az erőtlen mozdulatok majd elvezetnek a helyes, laza, elegáns spey dobásig. Pedig ez nem én vagyok. Soha nem erőlködöm. Számomra az erőlködés csak annyit jelent, hogy rossz az irány. Ha nem megy valami, megállok és gondolkodom. Vagy mást csinálok kicsit és később újra próbálkozom. De most csak nyomtam, és nyomtam, mert holnap az Izáron csak a Skagit fej sink tippel lehet út a sikerhez.
Nos, ennek a napnak a végtelen elkeseredés lett a jutalma. Fel is hívtam Ricsit, mert el kellett panaszolnom valakinek letargiámat. Átrágtuk a dolgot és arra jutottunk, hogy a rögtönzött ranning lájnomat le kell cserélnem valami működőképesebb dologra. Túrtam, túrtam a fiókokat, de 35-ös monofílnál vastagabbat nem találtam. Az pedig vékonka erre a feladatra. Ekkor megakadt a szemem egy irdatlan leamortizált spulnin. Fater – akinek fogalma sincsen a horgászatról – nyomta a kezembe gondoskodása jeléül egyszer. Ki tudja hol találta a kb. hetvenkettőben gyártott hetvenes monofílt, amiről már nem lehetett megállapítani, hogy eredetileg lett szögletesre gyártva, vagy az évtizedek és az UV sugárzás nyomorította kocka keresztmetszetűvé. Meredten néztem az antik örökséget és hitetlenkedve vettem a kezembe töredezett spulnit, amin még felrémlett részletekben a „Made in Germany” felirat és egy harcsa formájú halfoszlány. Hát ez lesz a megoldás sufnitunning módra. A szakító próbán megállapítottam, hogy vontatókötélnek is megteszi majd, ha esetleg lerobban az autóm egyszer. Feltekertem hát, nagy duzzogva és mellé pakoltam a normál WF-es dobot is, ha nem működne. Ezzel együtt csüggedten mondtam le a hatékony horgászat füstbe ment tervéről. No, persze a WF zsinórral sem okoz már problémát a horizont dobálása, de azzal a hosszas lengetés után egy rövid sodortatás ritmusú legyezés a tű keresgélése a szénakazalban fílinget ad itt a pecának. Egyszóval magamba voltam roskadva.
Másnap reggel, az Izár menti parkolóból elvárások nélkül, az esélytelenek nyugalmával indultam a víz felé, még mindig sajgó vállal. Amolyan – csináljuk, ha már ilyen nehezen, de végre összejött a dolog – egykedvű mélabúval baktattam át a csatorna hídon, az erdősávon, majd az ösvény nyiladékában megpillantva a vizet, visszaszóltam Ricsinek: – „Te Ricsi, hova lett innen a lejárattól a sóderzátony?” A lehető legrosszabb válasz érkezett: – „Tegnap még itt volt!?”
Ez nyilván csak egyetlen dolgot jelenthet; árad. Minden lineáris vízállásjelentés ellenére ez bizony árad, méghozzá piszkosul. Úgy 50%-al(!) magasabb a víz, mint kellene. Álltunk a parton, én szinte megkönnyebbülve konstatáltam, hogy ez a peca már erősen zuhan a lehetetlenbe. Ez itt előttünk, konkrétan gázolhatatlan. Így a tegnapi gyalázat után ez már olyan volt mint egy kegyelemdöfés. Végül is úgy tűnt, túl vagyok végre ezen az elbaltázott hétvégén.
No, de nem addig van az! Hiszen Szőke Ricsivel jöttem pecázni, akinek két szó hiányzik a szótárából; a lehetetlen és a megpihenni. Talán sokat elmond Ricsi elszántságáról, kitartásáról, hogy életemben két esemény van, amihez energiaitalt is fogyasztok. Az egyik, ha át kell autóznom Európán, a másik, amikor Ricsivel megyek pecázni. 🙂 Nem vicc, tényleg. Ha bármilyen versenyre csapatot kellene összeállítanom Szőke Ricsit hívnám először mert valami olyan Isten adta, ember feletti kitartás lakozik benne, mint az antik görög félistenekben. Szóval Ricsi csak ennyit mondott ahogy ott állunk a felbőszült folyó partján: – „Árad, de nem zavaros! Nézd, még így is látni a köveket a fenéken. Jó lesz ez” …így a sorsom el is dőlt.
Tehát begázoltunk. Én mondjuk begazolva. Merthogy ez bizony egyirányú utca. Egyetlen megfontolatlan lépés és kalandba kerül az ember, mert visszakozás az itt nincsen. A víz ilyenkor nem csak magasabb, de az amúgy is megfontoltságot követelő sodrás olyan mértékűvé erősödik, amibe épeszű ember már nem merészkedik bele. De hát mi szerencsére soha nem tartoztunk az épeszű kategóriába és hát egyébként is, éppen úgy nézett ki az Izár, mint azok a skandináv folyók, amikre kitalálták a Skagit lövőfejet. Tehát ha épp a félig teli poharat tartjuk a kezünkben, akkor ideálisnak mondhatók a körülmények.
Horgásztunk hát, dobáltunk és már az első dobások alkalmával ráeszméltem, hogy működik a lövőfej a retro kábel raning lájnommal. Az orsó egyre csak kiáltott a zsinórért, ahogy a lövőfej suhant át a folyó felett. Dzíííí, dzíííí tépte maga után a kábelt a Skagit, a horizont felé. Na végre, valami élmény is jut mára.
Meg is beszéltem magammal, hogy akkor a mai nap, az elmélyedés a Spey dobások világában címkét kapja. Itt az ideje, hogy megtanuljak tisztességesen, elegánsan dobni skót módra. Hiszen itt számomra még normál vízállásnál is kihívás legyezve halat fogni, nemhogy most, ilyen áradásban. Le is kaptam a szink tip-et, sőt, csak egy 35-ös fluoro végére biggyesztett sztrímerrel díszítettem, hogy az alapoktól induljak és gyakorolni is kezdtem az összes RAP-sztár nevű hadonászást; Snap T, Perry Poke…
Rá kellett, hogy ébredjek, ez a fajta legyezés nekem nagyon bejön és meg van a helye ennek is a legyezőhorgász repertoárjában. De bizony ám, hisz hatékony és pörgős, mint a pergetés. Én is, ahogy mindenki, szeretek lengetőzni és külön gyönyört tud okozni egy elegánsan kivitelezett lengetett dobás, de a lövőfej nekem most áthidalta a szakadékot a pergetés hatékony és gyors dobálózása, pásztázása és a lengetőzés szépsége között. Mindig azt gondoltam, hogy az ilyen nagy kiterjedésű vizeken, ahol végig kell szeletelni a vizet ha halat akarok találni, csak a pergetés lehet igazán eredményes. És lám, most dobom, húzom, dobom, húzom, sztrímerem alig szippanthat friss levegőt.
Máris roppant jól szórakoztam. Ricsivel fennhangon szakértettük dobásainkat. Megállapítottuk, hogy akkor lő az ember nagyot, ha nem akarja messzire dobni, csak úgy elpöccinti, mint edzés után az öltözői türcsicsatában a törülköző csücskét. Egyszeriben irdatlan cibálás rázta meg spiccemet. HALAM VAN! ordítottam és Ricsi is hitetlenkedve fordult hátra, hiszen – tőlünk nem megszokott módon – tényleg hangoskodva, fesztelen pofázás közepette durrant el a kapás, ráadásul alig négy méterre Ricsi lábától. (Ahonnan én rendszeresen fogom a pisztrángokat valamiért. 🙂 ) De, hogy még így is, ilyen dorbézolás közepette is?! Akárhogy is, halat akasztottam a piszok mód áradó, esélytelenül morcos arcú Izárból.
Fel sem fogtam. Épp olyan váratlanul ért, mint az első legyezve fogott halam. Akkor is gyanútlanul tanulgattam a helyes dobásokat, még agyam leghátsó bugyraiban sem gondolva arra, hogy én most halat akarok fogni, és egyszer csak kizökkent a gyakorlásból egy légyre éhes hal. Így történt most is. Ej, ez az Izár! Nagyon hisztis egy nőszemély, de mindig megajándékoz ha nála járok. Eddig egyetlen alkalom volt, hogy fukar volt hozzám, de akkor annyira, hogy még horgászni sem engedett. Ej, micsoda nap volt az is?!
Szóval irdatlan sodrás, negyvenes forma szivárványos, hatalmasat fárasztottam és megfordult velem a világ.
Ez után már elkezdtem tudatosan horgászni. Azaz lefújtam a dobógyakorlatot, partra dobtam mélabúmat és intenzív sztrímerezésbe kezdtem. Már odafigyeltem, hogy ne sepregessem keresztbe a vizet, hogy sokkal sűrűbben meg-meg ejtsem a sztrímert, hogy a vélt mederegyenetlenségek előtt húzzam el… Azt hiszem legyes szemmel elég rendhagyó technikám alakult ki a sztrímeres pisztrángozásra. Soha nem volt még kapásom meredeken keresztbe úszó sztrímerre. (Szemben a wobblerekkel, amiket a pisztrángoknak kimondottan áramlásra merőlegesen dobálok.) A sztrímert kb negyvenöt fokos, vagy hegyesebb szögben dobom, hagyom lesodródni, kifeszülni a zsinórt, süllyedni a legyet, majd egy mending után a botot az áramlásra merőlegesen tartom, benyújtom a meder közepe felé amennyire lehet, hogy a sztrímer útja minél kisebb szöget zárjon be az áramlás irányával. Szóval a botspiccem nem a klasszikus módon mutat a zsinór irányába. A bevontatásnál pedig a belehúzások között igen sűrűn és rapszodikusan visszaengedek zsinórt, megejtem, megsüllyesztem a sztrímert. Így alakult ki, nekem így működik.
Innentől az lett a stratégiánk, hogy csak azokon a helyeken gázoltunk be, ahol reméltük a halak jelenlétét. Hogy a mederben hol sejtünk halat ilyen állapotok mellett, abban más véleményen voltunk és mindkettőnknek igaza lett. Ricsi azt gondolta, hogy a pisztrángok kijönnek a sekélybe, követik azt a 80cm-1m vízmélységet, amit megszoktak én pedig azt gondoltam, hogy a védett öblökben, parthoz szorulva fogunk halakat találni. Éppen így történt. A pisztrángok tényleg kijöttek azokra a zátonyokra, sekélyekre, ahol az általuk megszokott mélység volt ilyen vízállásnál, az öblökben pedig megtaláltuk a hatalmas domikat összebandázva. Na, őket viszont esélyünk sem volt megfogni.
Bemásztunk, kimásztunk, ami nem tűnik kalandosnak, csakhogy ebben az esetben egyirányú utcába gázoltunk minduntalan. Tudni kell, hogy az Izár, a maga 175 köbméter per szekundumos vízhozamával(!) normál esetben is hatalmas erővel bír. Minden gázolás alkalmával oda kell figyelni, hogy ne tévedjünk olyan áramlásba, ahol olyan nyomása van a víznek, hogy képtelenség egy helyben megállni. Mert ha ilyen helyre kerültünk, akkor egy út marad, lefelé és már nem mi irányítunk. Korábbi pecáim alatt többször fordult elő velem, hogy a „határeseten” állva a lábaim alól kimosódó kavicsokon „csúsztam” lefelé a mederbe. A megszeppentő kaland pedig akkor kezdődik, amikor az ember realizálja, hogy az áramlás már tolja lefelé megállíthatatlanul, méghozzá bele a mélybe. Na az azért tényleg ijesztő tud lenni. Ilyesmit korábban már normál vízállásnál is átéltem, így most, hogy fél méterrel magasabb víz rohant a Duna felé, pecánkat nyugodtan besorolhattuk az extrém sport kategóriába. Baromira meg kellett gondolni, hogy hol merészkedünk vízbe és ott merre kóricálunk, nehogy a part és közénk kerüljön egy mélyebb szakasz, mert akkor tuti a fürcsi. (így Novemberben?) Márpedig gázlóruhában úszni nem a legbiztonságosabb dolog. Mivel az ember ösztönből úszni kezd, szembe fordul a sodrással és meghúzott derékszíj ide, vagy oda, a gázlónadrág előbb-utóbb megtelik és az ember fia csak reménykedhet abban, hogy addigra a folyó átrohan vele a mély szakaszokon és leteszi a meglassult visszasekélyedett platóra. Nem játék, ahogy ezt az Izár halálozási statisztikája is bizonyítja. Sajnos e miatt a két legjobb szakaszt nem is tudtuk meghorgászni. Ricsi persze ment volna, de amikor én családapai felelősségem teljes tudatában kijelentettem, hogy oda én márpedig be nem megyek, akkor ő is feladta.
De mégis pompás pecát zártunk, főleg ahhoz képest, ahogy kezdtem a napot. Öt szebbecske pisztráng, méghozzá egy teljesen új technikával, a skagit lövőfejjel. Nyugodtan mondhatom, a skagit egy új fejezetet nyitott számomra a legyezés világában. A pörgős, nagy vizeken is hatékony legyezés élményét.
