Blog

A konstrukciós folyamat.

Na végre! Mondom ezt még én is, hiszen csak egy kurta bejegyzést terveztem a botépítésnek. Hát, még aki végig rágta magát az előzményeken. De hát cseppet bonyolultabb a dolog, mint egy végszerelék elkészítése. Nem igaz? Ebben a részben végigmegyünk a konstrukciós folyamaton, és elsősorban a folyamat kapja a hangsúlyt, hiszen a különböző fázisokat egyszerűbb egy videóból ellesni, mit egy leírásból megérteni. Tehát – nyilván ez már megtörtént – mindenki böngéssze ki magának a számára leg megfelelőbb videókat a különböző munkafolyamatokról és okosodjon. Ami talán kevésbé jön át ezekből a filmanyagokból, hogy mi is a teljes folyamat menete, mit mi után érdemes, vagy szükségszerű csinálni. Tehát nézzük a folyamatot.

Alapvetően két részre fogjuk osztani a munkát, az egyik rész a nyéltag elkészítése, a másik rész pedig a további tagok, azaz a blank felépítése. Ha éppen valaki egy toldásmentes, egyrészes blankot épít, az kezdje a nyéltagnál felsorolt műveletekkel, mivel optimális esetben, a nyél és az orsótartó, csak a spicc felől lesz felhúzható a blankra. (A végdugót ők is hagyják utoljára, az esetleges kiegyensúlyozás miatt.)

Kezdjük hát. A legelső munkafolyamat, amit el kell végeznünk, az a gerinc kijelölése az összes tagon. Itt legyünk nagyon precízek! Ez az alapja az egész munkának, és nem kevésbé fontos, mint a helyes gyűrűkiosztás.

A gerinc. (Ez a gerinc kifejezés nem keverendő össze a azzal a „gerinces” jelzővel, amivel a feszes pálcákat illetjük.) Ha a nyers pálcát meghajlítjuk, és elkezdjük hengergetni jobbra-balra, észre fogjuk venni, hogy lesz egy síkja a bottestnek, ahova mindig „odaugrik”, ebben a síkban szívesebben hajlik, mint máshol. Nos, ez a sík a blank, vagy bottag gerince. De, miért is van egyáltalán gerince a botunknak? A közhiedelemmel ellentétben, a horgászbotok szálait nem egy csőből formázzák, hanem egy sík lapot tekernek fel különböző méretekben. Tehát egy csigavonal metszetet képzeljünk el, egy kör helyett. Ebből adódik, hogy a bottest teljes hosszában végigfut a lap mindkét oldalszéle, így a falvastagság változik a szál keresztmetszetében. Ez a – roppant ijesztően hangzó 🙂 – anyag egyenetlenség fogja eredményezni, hogy pálcánknak lesz egy kedvenc iránya, ahova könnyebben hajlik, és erősebb görbületet tolerál. Támasszuk le bottestünket a két végénél, hajlítsuk meg és kezdjük el hengergetni. Ahova „beugrik” minduntalan a hengergetés közben, az a sík lesz a gerince a szálnak. Jelöljük fel PONTOSAN! Erre a síkra fognak a gyűrűk kerülni.A casting botoknál pedig éppen az ellenkező oldalra, hiszen ezek a botok a hátukon hordják a gyűrűiket. Mi történik, ha ezt pontatlanul tesszük? Talán sokan találkoztak már olyan horgászbottal, ami folyamatosan szétcsúszott dobás közben. Nos, ezeknek a botoknak nem az a hibája, hogy a stücni rosszul lett kivitelezve és nem tart, hanem pontatlanul jelölték fel a gerincét. Az ilyen botot azonnal vigyük vissza a boltba, mert gyári hibás, a javításához pedig az összes gyűrűt le kell bontani, majd pedig helyesen visszaépíteni. De miért is csúszik szét? Az történik, hogy a dobás energiájának a síkja nem egyezik meg egy tag gerincének a síkjával. Így ezen a tagon egy csavaró erő jelentkezik, ahogy a tag valódi gerince igyekszik befordulni a fellépő erő síkjába. Ekkor a hibás tag megcsavarodik az előző tagon és a stücni már el is engedett, repül a botvég. De gondoljunk csak bele, nem ez a legnagyobb probléma. Ez a hibás tag folyamatosan csavargatja az egész pálcát, „valahogy bután fog viselkedni” a horgászbot és nyilván komoly terhelés alatt ez a tag egyszer csak meg fogja adni magát, hiszen ott kell hajolnia, ahol egyszerűen nem bír.

Tehát megalapoztuk a munkát, feljelöltük a gerincet több ponton. Én itt egyébként a botfeliratozó filcet használom, az a jelölés kitart, míg elkészül a pálca, és ha elkészültnek tekintjük az adott tagot, akkor körömlakklemosóval el tudjuk távolítani.

Ezután két út áll előttünk. Vagy a nyéltaggal folytatjuk a munkát, vagy a gyűrűs tagokkal. Aki a nyéltaggal folytatja, az mindenképpen tartsa észben, hogy ha a keverőgyűrű erre a tagra esik, azt már csak akkor helyezze fel, ha a nyelet (orsótartó, nyél, winding check) már felkerült, hiszen ezeket – jó esetben – felülről tudjuk csak felhúzni a bottestre. Én a gyűrűs tagokkal folytatom, így amikor a nyéltagot építem – és az egyensúlyt vizsgálom – már a konkrét végeredménnyel tesztelhetek.

Tehát a következő lépés, hogy feljelöljük a gyűrűsor pontos helyét (a gerinc vonalában). Ezt a spicctől kezdjük, és mindenképpen tegyük fel a spiccgyűrűt, hogy a pontos nullaponttól számoljunk. A toldásokat úgy toljuk össze, ahogy azt éles bevetésen fogjuk, hogy ne csússzon el a kiosztás. Ha ezzel megvagyunk, felpakolhatjuk a gyűrűket ragasztószalaggal, vagy HOT GLUE ragasztóval. Ellenőrizzük, hogy egy síkba kerültek a gyűrűk és, hogy a gerincen futnak. Nézzünk bele a gyűrűsorba előröl, hátulról, gyönyörűen látható, ha egy gyűrű kilóg a sorból.

Ha minden a helyén van, elkezdhetjük a bandázsolást. Nem térek ki minden apróságra, hiszen ahogy már korábban jeleztem, a neten található video anyagokból könnyebben elsajátíthatóak a munkafolyamatok. Mielőtt nekilátnánk a műveletnek, zsírtalanítóval, mondjuk alkohollal, takarítsuk le a bandázs leendő helyén a bottestet.Valamint mossuk meg kezünket, ne tapogassuk zsíros kézzel a cérnát. Érdemes a gyűrűk bandázsolását a legalsó, azaz a legnagyobb gyűrűvel, a legvastagabb botrészen elkezdeni, így a legkönnyebbtől, a legnehezebb felé haladva kezünkben lesz a megfelelő technika, mire a nehezéhez érünk.  A bandázst a gyűrű felé érdemes feltekerni, hogy amikor a gyűrű talpához érünk, a szálak egymásra támaszkodva tudjanak felkapaszkodni a peremen, azaz a gyűrű talpán. Amikor „elkötjük” a végszálat – azaz behúzzuk a tekercs alá – célszerű ezt úgy tenni, hogy behúzzuk a szálat éppen csak a tekercs alá, majd tőből elvágjuk, és a behúzó szálat, meredek szögben lefelé húzzuk tovább, így „elvarrandó” szálunk bent marad a tekercs alatt.

Ha esetleg kibújna, akkor egy csipesszel megfeszítve szikével vágjuk el síkban. Ha még ez sem hozta meg a várt eredményt, és a makrancos szál még mindig kikandikál, akkor se essünk kétségbe, a színfixáló, vagy az első, nagyon vékony réteg lakk – amivel csak átitatjuk a cérnát, – száradása után a megkeményedett szálat precízen el tudjuk majd távolítani, és a következő réteg lakk már szépen eltűnteti ezt a fércet. Ez már a munka haladós és látványos része. Kezd kialakulni a pálcánk. A feltekert bandázsokat egy műanyag eszközzel – mondjuk egy konyhából elcsent habkéssel – el tudjuk rendezgetni, ha valahol hézag alakul ki, de nyilván érdemesebb tekercseléskor elkerülni az ilyen pontokat. Minél folyamatosabban forgatjuk a pálcát tekercselés közben, annál simább, szebb bandázst kapunk. Ezért ügyeljünk a megfelelő cérna előfeszítésre. A vaskos botoknál motorral forgatják a pálcát a tekercseléskor, így a munka gyorsabb és egyenletesebb a végeredmény. De ne aggódjunk, éppen olyan szép lesz akkor is, ha kézzel forgatjuk egyenletesen a pálcát, megfelelő feszítéssel.

Ehhez a munkafolyamathoz tartozik még, a toldások bandázsolása. Ezt belülről kifelé, azaz a botvég irányába haladva készítjük, hacsak, – mondjuk a dizájn – nem kíván ellentétes irányt. Itt fontos, hogy jó feszesen tekercseljünk, és olyan cérnát használjunk, ami nem nyúlik.

Felbandázsoltuk a gyűrűket, a toldásokat, következhet a lakkozás. Azaz előtte átitatjuk a szálakat színfixálóval. Persze csak ha nem cél, hogy áttetsző bandázst kapjunk, mert akkor ez a művelet kimarad. Ha átlátszó bandázs a cél, használjunk nyers, vagy világosra színezett selyemcérnát, mert csak ez válik átlátszóvá az epoxi hatására.(Teszteljünk, mielőtt élesben hozzálátunk.) Tehát felpakoljuk a pálcát a botépítő állványunkra, betoljuk a végét a robotmacska pofájába és elkezdjük forgatni a lakkozandó tagot. Ellenőrizzük, hogy stabilan, egyenes vonalban fut és forog, majd kezdődhet a munka. Egy ecsettel annyi színfixálót cseppentünk és dolgozunk el a bandázson, hogy az testes buborék-szerűen ölelje át a bandázst. Ezt a buborékot majd a cérna szép lassan magába fogja szívni és úgy két órával később már csak a száradó cérnát fogjuk látni. Szárítsuk ki teljesen.

Kiszáradt a színfixáló, jöhet az első réteg lakk. Előtte persze a színfixáló esetleges maradékát a blankról, a cérna mellől távolítsuk el. Az epoxi elég érzékeny a hőmérsékletre, célszerű meleg szobában dolgozni vele. Keverjük be a lakkot 1:1 arányban. Én erre két fecskendőt használok, amit színkóddal jelöltem, ahogy a lakk két komponensének tégelyét is. A zöld színnel a gyantát – ez kerül először a keverőedénybe, és piros színnel az „edzőt”. Így mindig tudom, hogy melyik anyagot kell először kimérnem és mindig a saját fecskendőjét használom hozzá, ezzel elkerülendő, hogy beszáradjanak a fecskendők. Amíg a két anyag nem találkozik, addig nem köt meg, tehát mindig tiszták maradnak az adagoló eszközök. A bekeverésnél figyeljünk rá, hogy ne felverjük, mint a rántottát, hiszen akkor teleszalad az anyagunk légbuborékokkal, hanem finoman kevergessük, minél kevesebb légbuborékot előidézve. A bekeveréskor legyünk alaposak. Az első fázisban a keverékünk fehérré változik, betejesedik, majd tovább kevergetve egyszer csak elkezd újra áttetszővé válni. Ekkor megfelelő a mix, hozzákezdhetünk a felhordáshoz. Ecsettel vegyünk fel egy cseppet és ültessük a bandázsra, ráhagyással a szélétől. Tartsuk az ecsetet a cérna felett és a forgó pálca szépen egyenletesen elossza a folyadékot. Ezt a folyamatot irányítjuk az ecsettel. Itassuk a cérnát, majd amikor egyenletes az anyag, finoman vándoroljunk az ecsettel a bandázs széle felé. A leg ügyesebbek akkor vagyunk, ha az ecset nem is érinti a cérnát, hanem csak a folyadék felületi feszültségénél fogva tapad az ecsethez, tehát csak a folyadék buborékot vezetjük, húzzuk, vonjuk egyenletesen a helyére. Az első réteg célja csak annyi legyen, hogy átitatjuk a cérnát szép egyenletesen és a bandázs szélein szép egyenes vonalban felvezetjük az anyagot. Itassuk be a gyűrű talp azon részét is, ahol bebújik a cérnabandázs alá, igyekezve a cérna, és a talp közötti rést kitölteni. Ha légbuborék szorult a lakkba, azt egy vihargyújtóval el tudjuk távolítani. Sajnos – vagy éppen szerencsére – ennek a technikájáról nem tudok nyilatkozni, mert nem volt rá szükségem. Csináljuk meg a lakkozást a bottag összes gyűrűjével, majd hagyjuk száradni legalább 8-24 órát. Ez után következhetnek a további lakkrétegek. Két réteg felhordása között ne hagyjunk napokat. Olyan 12-24 órás szünetekkel lakkozzuk készre a bottagot. Közben persze minden rétegnél ellenőrizzük az esetleges egyenetlenségeket, hibákat, férceket.

Kész van hát a gyűrűsorunk, áttérhetünk a nyéltag összeszereléséhez.

Mi most legyezőbotot építünk, aki más fajta horgászbotot épít, az gondolja át a megfelelő feladatsort. Tehát mivel legyezőbot, először az orsótartó fog felkerülni. Figyelem! Először modellezünk, és csak ha minden stimmel, pontosan tudjuk, hogy minek hol a helye, csak akkor kezdjünk a ragasztáshoz.

Tehát az orsótartó. Nyilván már kész a pontos terv, mi szerint az orsótartó végdugójával zárjuk le a botot, vagy fighting butt-ot kap, azaz – nevezzük most parafa vég-tagnak. (Nem tudok rá épeszű magyar szót kitalálni, 🙂 de ez csak az én szegénységi bizonyítványom.) Így, azt is tudjuk, hogy a blank véget ér az orsótartóban, helyet adva a fémdugó peremének, vagy pedig a blank túlnyúlik az orsótartón és arra a részre fog rácsúszni a butt. Jelöljük fel az orsótartó helyét és érdemes a blankon, a parafa alatti szakaszon, a gerincet is feljelölni, hogy a ragasztáskor biztosan lássuk, jó irányban áll az orsótartó. Most húzzuk fel a blankra az orsótartót, amíg felcsúszik. Általában úgy választunk, hogy szűkebb a furat valamivel, a pálca legvastagabb pontjánál. Így, most egy gömbreszelővel kireszeljük a belső furatot olyan átmérőre, hogy az kényelmesen felcsússzon a helyére. Fontos, hogy ne szoruljon, hiszen a két anyag közét egy ragasztórétegnek kell kitölteni, ami a szilárd kötést biztosítja. Itt említsünk meg egy rendhagyó esetet. Nem, nem az alábandázsolást, mert túl nagy az orsótartó furata, hiszen mi ezt az olcsó megoldást elkerültük azzal, hogy megfelelő orsótartót rendeltünk.

Előfordulhat olyan helyzet, hogy a blankunk átmérője olyan nagy az orsótartó alatt, hogy nem célszerű annyira elvékonyítani a szép fabetétet, mert kérdésessé válik a tartóssága. Ilyen átmérővel találkozhatunk, mondjuk egy hosszú üvegpálca esetében, de már az én három és fél méteres karbon blankomnál is számba kellett venni ezt a megoldást, mint lehetőséget. Az üveg botok ugye vaskosabbak karbon testvéreiknél. Mit tehetünk ilyen esetben? Ilyenkor keresnünk kell egy olyan anyagot, ami alkalmas lehet egy horgászbot toldására. Mondjuk, egy régi tömör üvegszálas bottag. Olyan átmérőjű anyagot kell keresnünk, ami belecsúszik a blankba hátulról és még helyet is ad a ragasztónak, amivel beragasztjuk. A blankból kilógó végét pedig le tudjuk szűkíteni az orsótartó belső furatához. Ezzel a megoldással biztonságosan orvosolható ez a probléma. A toldás nem befolyásolja a bot karakterisztikáját, hiszen a merev rész mögött helyezkedik el és megfelelően tartós megoldás. Egyetlen hátránya viszont, hogy így a nyéltagunk hosszabb lesz a többinél, ami a szállításnál számíthat.  

De maradjunk az alap esetnél. Hála Istennek nekem sem kellett még ehhez a megoldáshoz nyúlnom. Ha megvagyunk az orsótartóval, hasonlóképpen járjunk el a parafa nyéltaggal is. Reszeljük fel a megfelelő méretre, gondoljunk a ragasztó helyére is, és húzzuk fel azt is a pálcára. Ne feledjük, még csak modellezünk. Ha felkerült a nyél is, összecsúszik szépen az orsótartóval, akkor folytathatjuk a záró gyűrűvel, azaz a winding check-kel.

Közbe kell szúrnom, hogy ebben a sorozatban egyenlőre, nem térek ki az egyedi parafa nyél elkészítésére. Talán, majd később, ha valakit érdekel az is. Jön a tavasz, még össze kell raknom a pálcámat és a légykötéssel is le vagyok maradva, úgyhogy ezer dolgom van. 🙂

Tehát felpakoltuk a záró gyűrűt is, minden stimmel. Kezdődhet a ragasztás. Ezeknek az alkatrészeknek a rögzítéséhez semmiképpen ne használjunk gyorsan kötő ragasztót. (Az öt perces ragasztók még túl gyorsak.) Az a neheze a dolognak, hogy nincs olyan látványos támpontunk a gerinc síkjába forgatáshoz, mint a gyűrűk esetében. Így akár érdemes a ragasztáskor egy orsót rögzíteni az orsótartóba, hogy pontosan lássuk, milyen irányban áll a gerinchez képest. Ügyeljünk rá, hogy alaposan, egyenletesen hordjuk fel a ragasztót a felületekre. Érdemes kitakaró-szalaggal beburkolni az orsótartó peremeit, és egy rongy is legyen kéznél, hogy a túlcsorduló ragasztót legyen mivel begyűjteni. Kenjük be a blankot alaposan, egyenletesen, majd húzzuk fel az orsótartót a helyére. Tehát a gerinc vonalába – amit a parafa helyén lévő jelölés és az orsó most már biztosan mutat – és figyeljünk, hogy hosszban is a helyére kerüljön, tehát lesz helye a végdugó peremének, … Ha pontosan a helyén van, (én itt mindig nagyon izgulok, mert ez nem az a visszabontós játék) akkor hagyjuk megszáradni a ragasztót. Ne kezdjünk bele a parafába, mert még eltekergetjük az orsótartót és az végzetes. Ha megszáradt a ragasztó, akkor folytathatjuk a parafával és a záró gyűrűvel.

Meg vagyunk a nehezével. Innen már a korábban ecsetelt bandázsolással rögzítjük a horogbeakasztót (ha van) és a keverőgyűrű is végre a helyére kerülhet. Minden kész, dugjuk össze a pálcánkat, zárjuk helyére az orsót is, majd vegyük kézbe a művet. A végjáték következik, az utolsó teszt, az egyensúly. Ha korábban mindent jól matekoztunk, akkor pálcánk tökéletes egyensúlyban van. Ha esetleg nem így lenne, akkor két út áll előttünk. Vagy az orsó súlyán változtatunk, azaz másik orsóval használjuk, vagy a végdugónál súlyozunk. (A far-nehéz esetet talán kizárhatjuk, várhatóan, ha nincs meg az egyensúly, akkor orr-nehéz lesz pálcánk.) Amennyiben a súlyozás mellett döntünk, ólmokat pakoljunk ragasztószalaggal a botvéghez, és nézzük mennyire lesz szükség. Megjegyzem ez legyezőbotoknál aligha fog felmerülni, viszont mondjuk, egy hosszabb pergető-botnál könnyen előfordulhat. Ha ismert a súly, ezt kell beragasztani a blank végébe. Ne feledjük, akár tíz gramm extra súly sem olyan feltűnő, bosszantó, és fárasztó, mint az orr-nehéz horgászbot. (Na jó, egy bojlis-botnál ez aligha kritérium) Ha meg van az egyensúly is, akkor jöhet a végdugó beragasztása, technikailag elkészült a saját kezünkkel készített horgászbotunk.

…Ej, nagyon jó érzés lesz ám! Aztán az első igazi fárasztáskor…

Innen egyetlen dolog van hátra, …igen, igen, gyorsan elmegyünk meglengetni és fárasztani vele egy jót. No, de utána, – ekkor már nagyon büszkék leszünk művünkre – ellátjuk még feliratokkal, dizájnnal. A bandázsolós dizájnokat most nem veszem ide, ez nyilván már megszületett a maga idejében. A feliratozáshoz kaphatók különböző „tollak”. Némelyik vékony filctoll szerű, másik inkább golyóstollra emlékeztet. (Autentikus fétisiszták természetesen töltőtollat fognak használni.) Egy biztos, nagyon nehéz ezekkel dolgozni, azaz szép eredményt elérni. Gondoljunk bele, egy kerek és sikamlós felületen kell velük dolgozni. Ezt megkönnyítendő praktikus lehet egy feliratozó fóliát vásárolni, azt akár nyomtatóval is feliratozhatjuk, (sőt, bármilyen ábrát, motívumot nyomtathatunk rá) vagy erre készítjük kézzel a feliratokat, amit utána felpakolunk a botra. Ezt a fóliát utána egy vékony réteg epoxival lezárjuk és örök darab.

Elkészült hát. Nem is húzom hosszúra a finálét, aki belefog, aligha bánja meg. Különleges érzés ilyen bottal horgászni. Úgyhogy most folytatom szuper kis cseh nimfás pálcámat, mert megjelentek a természetben újra az illatok, nyakunkon a tavasz és még jó sok legyet is kell kötnöm hozzá.