Éjszaka arra ébredek, hogy tompán kolompol a szélkakas. Fel kell majd mennem, megzsírozni. No de a fenébe is, ez nem jó jel! Feltépem az ablakot; hajladoznak a kerti fák az udvaron, a ház felett, az Eged-hegy gerincén pedig tombol az erdő, pedig alig múlt hajnali kettő. Hát még mindig zakatol felettünk a szilaj hidegfront! Ilyen rosszízűen elvenni az ember édes álmát?! (bár nem emlékszem, egészen biztos, hogy éppen valami makacs halat fárasztottam álmomban) Kedvetlenül törlöm a beállított ébresztést és igyekszem visszaaludni morcosan. Ez a peca már ugrott.

…állok az udvaron, a reggeli kávémat kortyolgatom és a völgy felé sandítok. Alig fúj a szél. No igen, itt a Bükk mögött, a déli oldalon. De mi lehet az Alföldön, a Tisza-tónál, ahol nem szegi útját a szélnek holmi lekopott röghegység. Az előrejelzés szerint 70-90km/h-s lökések várhatók és a Kékesen 30cm hó esett. Hurrá! Húsvéti hógolyózás. Jól van no, fejezem be a vívódást, ha kibírtam azt a néhány hónapot horgászat nélkül, már csak kibírok egy kicsit még. A szezon elkezdődött, a kajakom pöpec, nincs mese, csuda kalandok várnak rám, úgyhogy vége a sóvárgásnak – zárom le végleg, a vitát magammal. Nos, kedves Szent Péter, ha te így, akkor én úgy. Ne gondold, hogy bedunsztolhatsz valami nyamvadt képernyő mögé.

Dobok egy sms-t Ricsinek, hogy „holmikor?” Tegnap invitált a Bükkbe, talán enyhítheti az elcseszett napomat egy Bükk projekt. A legfontosabb mégis csak az, hogy az a néhány ritka alkalom, amikor az embert nem pörgeti a világ, valami valódi élménnyel teljen el. Már úgy értem bitek nélküli analóg élményekkel gazdagodva, valódi emberek, valódi társaságában, valódi kommunikációval. Ellensúlyozván a hétköznapi online létet, valami mesterségestől mentes élmény. Az élet nagy titka az, hogy a sztori maga mindig az analóg világban zajlik, a képernyőt bambulva soha nem lesz belőlünk szereplő. Tenyérbe révedve, bökdösve kiváló kritikus válhat belőlünk, de életünk dögunalom filmjét még magunk sem fogjuk lájkolni, ha egyszer eljön a premier. Nekem a valódi élményeket természet adja és jó ideje a horgászatban élem ki leginkább. A természet átélésének persze ezer módja van, így nem ijedek meg attól, ha éppen nem lehet (érdemes) horgászni.

Összejött a csapat. Mint kiderült, Csabertó is csatlakozott hozzánk, kellemes meglepetésemre. Hárman maradtunk – értem ezt évtizedes mércével merítve. Az utóbbi években már valahogy mindig hármasban túrázunk. Túrázunk, túrázunk, Nem ízlik ez a szó. Ez is olyan imidzs-szóvá alakult. Sosem tartottuk fontosnak, hogy pl. kipipáljuk a „kéket”(ahogy a túrázók szlengelik az Országos Kék Túra útvonalat. – Mondjuk Ricsi hajdanán még festette is a túrajelzéseket). Mi csak úgy kijárunk a Bükkbe, meg a Mátrába, mert jó ott lenni és ez a két nagy öreg, valahogy megtelt a mi életünk kis epizódjaival is. Mennyi történést hordtunk be az erdőbe, csak úgy magunkkal, nyomok nélkül!? Mert a Pes-kő szikla mélyen fog hallgatni arról a spontán őrületről, hogy mi egykor egy kitombolt Slayer koncert utáni nyári éjszakán, ott találtuk magunkat 857 méter magasan, a sziklapárkányon szomjasan, fázva, egyetlen maradék üveg húgymeleg fehérborral, ami akkor már csak olajként hatott az égető szomjúságban és akkor még hátra volt a kijózanodás fagyos izzadtsága nélkül is kegyetlenül friss hajnal. Vagy, hogy átcsapjak a Mátrába, most is elszorul a torkom attól a pillanattól, amikor a Felső – Tarjánkai erdészház teraszáról az alföld Szilveszteri tűzijátékait bámulva, a Himnuszt énekeltük.  …majd, a Székely Himnuszt is, de nem akarom elmagyarkodni a dolgot, csak a hegyről nézve szerteszét a természetes határokat látja az ember és ott húzódik a határ, ahol már nem értik a magyar szót.

A Felső – Tarjánkai erdészház. Bárki számára elérhető

Szilveszter villany és térerő nélkül… Kívánok mindenkinek legalább egy ilyet az életben. Ott nem a képernyőbe bámulsz bután, hanem élő, csillogó tekintetekbe. Nem feszengsz a sikereidet legjobban kifejező ruhadarabjaidban és a témát sem az adja, hogy ki mivel imidzseli magát a FB.-n. Hanem valódi gondolatok, érzések, élmények, valódi társaság. Élő ének hangja, gyertyafény, a kályha ropogása és az édesre száradt fa illata. A disznók csörtetése az oldalban és a pelék randalírozása a padláson. A legtöbben, amikor ezt először élik át, csak sóhajtoznak utána; – miért felejtettünk mi el, így élni?!

…és minden egyes ilyen pillanathoz tartozik egy évszám és tartozik még egy-egy életútból metszett szeletke, egy kép, egy életérzés, kinek-kinek épp akkor élete hullámvasútja merre tartott. Így bármerre járunk, egy-egy nevezetes pont úgy fogad minket, hogy valamelyikünk életéből – mint hologram – vetít nekünk egy jelenetet. Némelyiken röhögünk egyet, mint megérkezvén a Gyetra kunyhóhoz, egyikünk csak annyit mond „bigyó” – és már pereg is a film, a hologram megelevenedik és mi pont úgy nyerítünk fel a röhögéstől, mint tízen éve.

Gyetra kunyhó. A Hírös, akit olyan menő mostanában ismerni. De vajon ki bírja-e majd a népszerűséget? Én nem az ismerője vagyok, csak vendégül látott néhány kalandos éjszakán, de mostanában aggódom érte kicsit.

Persze vannak olyan szegletei a rengetegnek, ahol némán nézünk össze és emlékezünk meg egykori önmagunkról. …majd egy nagy sóhajjal lépünk át a múlt képein – mintha előző életek lettek volna – és melegség önti el a szívünket, hogy akkor, életünk bárkája a sorsnak azon a tajtékzó tengerén talán tényleg elsüllyedt és mi egy kicsit talán tényleg bele is fulladtunk, most mégis csak itt vagyunk és kár lett volna kihagyni egyetlen percét is a létnek, bármilyen kemény is volt. Mert utólag úgy is mindig kiderül, hogy minden úgy volt jól, ahogy volt.

…őőőő, csak hogy egy elnagyolt skiccel vázoljam gyengéd érzelmeimet a hegyvidékhez is.

Szóval ott tartottunk, hogy egyben a csapat. Az autóban Ricsi tételesen – mint aki diplomadolgozat írásból érkezett – felvázolja az útvonalat; Egres-völgy, Petres rét, Napsugár pihenő, Pes-kő völgy a piros turistajelzésen, Külső Pes-kő – rét, Belső Pes-kő – rét, Pes-kő ház és onnan vissza. Majd előre elnézést kér; várhatóan patrac lesz, míg ki nem fújja az elmúlt hetek hajtását. No, hogy megsegítsem kicsit ezt a folyamatot, hátratúrok az ülés mögé, előrántok egy hatos gyűjtő jófajta bajor sört és az ölébe pottyantom. De tulajdonképpen szabadkoznia sem kellett volna. Ismerjük ezt mindannyian, mennyi fölösleges maszkot pakol az emberre és mennyi tüskét szurkál bele az urbanizált lét. Mi sem vagyunk ezzel másképp.

Ricsi körbekínál, majd gyorsan felszisszent egyet, hogy gördülékenyebb legyen az akklimatizáció. Mi Csabertóval tartózkodunk, talán majd egyet, ha túljutunk a felső holtponton. Letámasztjuk a járművet az Egres-völgyi Varróháznál és összerakjuk magunkat a sétához. Nincs nagy felszerelés, csak néhány órás kalandozás a terv, de azért jó, ha az ember oldalát nem veri az úton a flaska. Közben elmélázom a parkolóban gyülekező, készülődő embereken. A néhány kutyás és kisgyerekes között ráragad a fókuszom valami hájtek UFÓ csapatra. Sok színes pálcikaember – szerű lény – töfködi a karóráját – vagy mit – és közben vadul szakértenek. Olyan bizarr látvány ez így az erdő szélén. Úgy leledzenek ott a ződben kontrasztolva, mint valami expedíció tagjai egy harmadosztályú elcseszett szkifiben. Tájfutók egy másik dimenzióból. Tegnap szerintem a Marson tájoltak. No de az imidzs mindegy is, tulajdonképpen tisztelem amit tesznek és talán ők az erdő legártalmatlanabb látogatói. Nem hagynak nyomot maguk után és már ez tiszteletet érdemel. Még a papírzsebijüket sem hagyják el. Régen nem is volt nekik, csak úgy kicsapták ha kellett, de gondolom ebben az imidzsben ez már elfogadhatatlan. Így biztosan van náluk egy ultrakönnyű, ultra vékony légút  tisztító kütyü ami egy influenzaszezonnyi fikát képes tárolni térfogat és súlynövekedés nélkül és az ára a biztosíték arra, hogy semmiképp nem hagyja el senki. …na jó, nem szívogatom a vérüket tovább, tényleg tisztelem őket, csak kívánták a helyszínhez képest harsány megjelenésükkel. …ami persze vitathatatlan előnyt jelent egy esetleges címoldalas vészhelyzetben, amikor a Fókusz és a Tények helikopteres egysége könnyebben tud rájuk zúmolni a rengetegben és közvetíteni a mentést élőben, a szörnyülködve hebegő, természetrettegő városi démosz nagy elégedettségére. Az ember legyen mindig felkészülve arra a bizonyos tizenöt perc hírnévre. – Pfuj, de aljas vagyok. Na, most bizonygathatom, hogy tényleg kedvelem őket és én is beletapostam futva jó pár kilométert a Bükk lankáiba. Mindegy no, ez már benne marad, én már ki nem törlöm! Legyen ez, mondjuk egy kis ízelítő a jó barátok közötti vérszívás édes öröméből.

Előző oldal1 / 6